Robert Merle francia

(Három könyvét olvastam: a Mesterségem a halált, a Védett férfiakat és a Malevilt. Nem túl reprezentatív az életmű nagysága tekintetében, tudom, de benyomásnak nem rossz.)
Merle témái sokszínűek és érdekesek, de ami legjobban tetszik bennük, az a kidolgozásuk: tudod, hova tart a történet, sejted, mi lesz a vége (és tényleg), de az odaút nem a megszokott. (Legjobb példa erre a Malevil: az atombomba utáni világ nem egy rothadó tetemektől és emberevő vademberektől hemzsegő rémálom, hanem egy olyan közeg, ahol kemény munkával és a társadalom újraépítésével egész csinosan meg lehet élni.) Azt is szeretem, ahogy Merle a férfi-nő kérdést körüljárja, és mindig oda lyukad ki, hogy kell a kölcsönös tisztelet, teret kell engedni a másiknak, viszont valamennyire korlátozni is kell mindkét felet, hogy ne tolódjanak el az erőviszonyok. Mindig valahogy olyan intelligensen mutatja ezt be, nem szájbarágósan.
Ami viszont elrettent attól, hogy most egy darabig Merle-t olvassak, az az, hogy ahogy ír, a stílusa nekem túl monoton és rideg. Mindhárom könyv, amit olvastam, E/1-ben íródott, de totál érzelemmentesen, egyhangúan és… nos, igen, ridegen, na. A Mesterségem a halálnál ez telitalálat (az a könyv egy remekmű), de a másik kettőnél a főhős elvileg nem ilyen. Ott olyan férfiakról van szó, akik belecsöppentek egy feladatba, és állandóan lavírozniuk kell (elvileg) az érzelmeik és az eszük között (a közjó, a társadalom, a jövő meg mittomén, mi érdekében), ehhez képest nekem ez a túl logikus, rideg hangnem olyan, mintha Mr. Spock egyik hajónapló bejegyzését olvasgatnám az Enterprise-on. Ráadásul a főszereplő mindig egy bizonyos férfiideál, aki higgadt, erős, férfias, igazságos vezető, akit kortól és nemtől függetlenül mindenki istenít. Mintha ugyanaz a fickó ugrana be minden könyvbe, csak álnéven. Szóval most ezen vacillálok: jó témák vs. unalmas stílus. Olvassak, vagy ne olvassak?

Fajsúlyos témákról letehetetlenül; atomsújtotta Földről úgy, hogy ott én élni akarjak; a nemek kérdéséről úgy, hogy az ne legyen lerágott, fárasztó és didaktikus (sőt!); a holokausztról újszerűen és unikálisan; az önazonosság kérdéséről úgy, hogy azt kötelező olvasmánnyá kéne tenni; ismeretterjesztőt a tengeralattjárókról szórakoztatóan és közérthetően; Madrapurról valahogy valamit, amit nem értettem.
Több újraolvasós kedvencem szerzője. Váó.

Nem is tudtam, hogy ő alig tíz éve halt meg. A 20. századi irodalom egyik legsokoldalúbb, legérdekesebb alakja. Ellentétben a legtöbb franciával, legtöbbször nyugodtan letagadhatná, igazán multinacionálisan ír, legyen az krimi, dráma, vagy sci-fi szerű történet.

Vannak írók, akik a jó fantázián és íráskészségen kívül rendelkeznek még egy nagyon fontos tulajdonsággal, ez pedig az, hogy átlátják a világ működését, megértik, hogy miért történnek a dolgok, hogyan működnek az emberek, majd ezt a tudást át képesek adni az olvasóknak. Merle egy a kevesek közül.
Nagyon jól látja a világot, ezért aztán zseniálisan le is tudja írni. Könyveit olvasva gyakran volt olyan érzésem, hogy olyat ír le, ami teljesen igaz és nyilvánvalónak kéne lennie, de valahogy mégsem az. Csak az ő segítségével voltam képes rádöbbenni valami nagy igazságra. Mindezt úgy, hogy a könyv nem erről szól, nem az a célja, hogy megvilágosítsa a szegény halandókat, ez csak olyan mellékhatás. Bár természetesen óriásit dob a könyv érdekességén és élvezetességén.
Külön csodálatom és tiszteletem illeti a mestert a Francia história sorozat megírásáért, monumentális alkotás. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkát és kutatást (meg kitartást) igényelt, de megérte, mert tényleg zseniális sorozat lett.

Nagyon kedvenc szerző! Olvastam a Francia história összes kötetét, ami egy történelmet kedvelő – és még történelmi regényt olvasni is szerető – embernek egy igazi kincsesbánya. Siorac márki és családjának története, Franciaország történetébe ágyazva, a francia, spanyol, angol, holland háborúkkal, a hugenotta-katolikus viszállyal összekombinálva időnként nehéz olvasmánynak tűnik, de mindig történik valami, izgulni is lehet, vannak intrikák, cselszövések, szerelmek, megcsalások. Mint a való világban. Merle többi könyve közül a Malevil, a Védett férfiak, a Moncada, az Állati elmék és A sziget tetszik a legjobban, mindegyiknek van mondanivalója, tanulsága – több esetben csak egy elképzelt lehetőség következményeiről lehet gondolkodni, de néha megtörtént események egyéni megfogalmazásán. A könyveiből viszont az kitűnik, hogy Merle alapvetően egy békeszerető és egy nőszerető ember volt!

Régi nagy kedvenc. Mostanában hanyagoltam. Ideje újraolvasni.

Jó arc, szereti a robinzonádokat, nagy szexétvágya lehetett.

A Francia histórián kívül szinte mindent elolvastam tőle, és ez alapján jól érzékelhető a kedvenc alaphelyzete a szerzőnek: néhány hétköznapi embert belehelyezni egy szokatlan, általában zárt környezetbe, és megnézni mit csinálnak, ki hogy reagál. Védet Férfiak, A Sziget, Madrapur, Malevil, Nekünk sosem kel fel…, mind ugyan ez a séma. De cseppet sem unalmas az író, ellentétben mondjuk Wass Alberttel aki szintén a művei 90%-ában ugyanazt dolgozta fel, de nem túl változatosan. Merlének talán a legfrissebb tengeralattjárós kalandon kívül minden regénye élvezetes, érdekfeszítő, egyszerre kalandregény, posztapokaliptikus történet és pszichológiai esettanulmány, valamint társadalomkísérlet.Egyértelműen a legkedvesebb szerzőm.

Egyik kedvenc íróm, szinte mindegyik könyvét olvastam. Sokféle témában, érdekesen ír. Egyetlen könyvével nem tudtam mit kezdeni: a Madrapur-ral, a többi kedvenc lett.

Mivel a Francia história sorozatot imádom, minden könyvét elolvastam, csak mert ő írta.