Robert Bloch amerikai

– […] Azt hiszem, olykor valamennyien egy kicsit őrültek vagyunk, nem?

37. oldal (1990)

Egyikünk sem olyan „normális”, mint hinné vagy mutatná.

209. oldal

Az meg, hogy másokat nem ismerünk igazából – ugyan, hát magunkat talán ismerjük?

80. oldal /'90-es kiadás/

Sokkal meghittebb – akárki meghiheti –, ha otthon ülünk a nappalinkban, lámpavilágnál, egy jó könyv társaságában.

7-8. oldal

Te gyűlölöd az embereket. Azért, mert félsz tőlük: félsz, bárhogy félsz is ettől az igazságtól: félsz. Mindig is féltél, pendelyes korod óta. Kuporogsz inkább a fotelban, lámpafényben olvasol. Ezt csináltad harminc éve is, és ezt folytatod most. Elrejtőzöl… valami könyv fedele mögé!

12. oldal

Furcsa, gondolta Sam, miket hiszünk: hogy mintha egy ízig ismernénk valakit, egy idegen embert, egy másikat, csupán mert gyakran vagyunk vele együtt, vagy mert érzelmi szálakkal kötődünk hozzá.

79. oldal /'90-es kiadás/

Egyikünk sem olyan „normális”, mint ahogy hinné vagy mutatná.

163. oldal /1990/

Érezte magában erre az állandó késztetést – a kézmosásra –, főleg az utóbbi héten. Bűntudat. Igazi Lady Macbeth-komplexum. Shakespeare sokat tudhatott a pszichológiáról. Norman csak úgy eltűnődött, nem tudott-e Shakespeare még csőstül egyebeket is. Ott volt például Hamlet apjának szelleme.

Kilenc

Norman Bates hallotta a zajt, és minden idegszálán végigfutott a pánik.

(első mondat)

Az ember mindig elárulja magát, ha rossz a lelkiismerete.