Richard Marcinko amerikai

– A szokásos saláta teszt volt – szólt Avi.
– Hogy micsoda?
– A srác azt kérdezte, mit teszek a salátámba. Megmondtam neki.
– Na és?
Ugyanazzal a lesújtó pillantással nézett rám, mint a haditengerészeti bázison a kiképzőtisztek az újoncokra, akik hülyébbnél hülyébb kérdéseket tettek fel.
– Dick, ha maronita vagy, akkor a paradicsom szót úgy ejted ki: benadura. Ha drúz vagy nagy valószínűséggel másképp mondod: bendura. Ha pedig palesztin vagy, akkor azt mondod: banánra.
– Igen? És akkor mi van?
– Nos hát, ha ezen a vidéken rosszul ejted ki, akkor… hogyishívják… szóval megdöglesz. – Nagyot zökkentünk, mikor egy jókora lukba hajtottunk az úton.
– És ahogy ez a fiatal UCLA trikós srác beszélt, kezében az AK-val, abból nyilvánvaló volt, hogy azok a srácok dél-libanoni palesztinok. Úgy hogy a Nabetiyeh akcentussal beszéltem.

29. oldal, 4. fejezet (JLX, 2001)

– Úgy tűnik, Marcinko kapitány, hogy eltörte Prescott admirális állkapcsát.
– Sajnálom.
– Mit? Azt, hogy eltörte?
– Nem, azt, hogy csak két helyen.

Külön-külön és nagy csöndben érkeztünk meg találkozóhelyünkre, egy elhagyatott mellékutcában, két háztömbnyire a Dosztojevszkij-háztól, olyan hajnali negyed négykor. Na igen, ez az a hely, ahol a Bűn és bűnhődés íródott. Úgy gondoltam, ez most épp aktuális téma: mert egyébiránt úgy terveztem, hogy néhány percen belül mindkettőre sor kerül.

A hazafiság olyan valami, melyről manapság már nem sok szó esik. Pedig beszélnünk kellene róla, mert nagyszerű dolog. Hallgassatok hát ide. Esküt tettem, mikor beléptem a haditengerészethez. Felemeltem a jobb kezem és megesküdtem, hogy óvom és védelmezem ezt az országot. Az eskü pedig számomra szent. Szent, mert mindazok vérével íródott (és íródik ma is) akik életüket adták ezért, hogy megvédjék drága szabadságunkat.
Szóval egy nagy faszt… olyan nincs, hogy eláruljam a harcosokat, akik életüket adták az Egyesült Államok védelmében. Sem szóval, sem tettel… még gondolatban sem. Nevezhetitek ezt akár vak kötelességtudatnak, akár régimódi hazafiságnak, vagy aminek akarjátok. De számomra ez életem egyik értelme.

Van egy jó pár dolog, amit az autós üldözésekről el kell mondanom, mielőtt egyáltalán sor kerülne rá, mert akkor majd túlságosan elfoglalt leszek ahhoz, hogy beszéljek. Mindenekelőtt a hollywoodi filmekben látható autós üldözésektől eltérően – ahogy például az igen hatásos James Bond filmekben látható – az elv az, hogy ne törjük össze a kocsit.
A játék a lökhárítók és sárvédők összeütközésével, ahogy azt a filmekben látjuk, a valóságban igen ártalmas lehet az egészségre, profi dublőrök nélkül, ha a felvétel élesben megy és csak egyszer, az üldözők pedig tényleg ki akarnak csinálni és igazi golyókkal lövöldöznek. Ami pedig a dolog többi részét illeti, az ilyen hatásvadász jelenetek, mint a sárvédők és az ajtók összeroncsolása, átugratás az úttorlaszokon és a kocsi megsemmisítésének egyéb válogatott formái, mint rossz Dzsudzsu a valós világban. Merthogy a kocsi elvesztése azt jelenti, nincs mivel menekülnöd és a rosszfiúk lecsapnak rád.
Na, ennyit a valóságról, szemben a fantáziával. A következő mondandóm tényleg megmentheti az életeteket olyan helyzetekben, mint amilyenben most én vagyok, úgyhogy figyeljetek. Bármilyen autós üldözés során fontosabb arra koncentrálni, mi történik előttetek, mint arra, ami mögöttetek folyik. Le se szarjátok azokat a seggfejetek, akik üldöznek titeket, mert vagy a nyomotokban maradnak, vagy nem. Ez már az ő gondjuk. Persze nem azt mondom, hogy soha ügyet se vessetek rájuk. Hát persze, hogy figyelni kell az üldözőket – és nem csak úgy hébe-hóba. De ha arra vesztegetitek az időtöket, hogy folyton a visszapillantó tükröt bámuljátok, akkor az előttetek történő eseményekre való reagálás ideje ugyancsak lerövidül és az egész kaland valószínűleg balesettel végződik.

Tudjátok, a különleges hadviselésben az a legjobb, hogy olcsón is meg lehet csinálni. Nem kell hozzá egy csomó bonyolult technika. Elég egy kis, elszánt és végzetes csapat, mely hajlandó akár átmenni a falon és megölni az ellenséget minden lehetséges eszközzel.

Kurvára fájt. Szinte agonizáltam. Az oxigénmaszkom félrecsúszott, a védőszemüvegem meg hátra a tarkómra, a sisakom szíja pedig majdnem megfojtott. Namármost, akik közületek ismernek már valamelyest, tudják, hogy különleges viszonyban vagyok a fájdalommal. Egész pontosan a fájdalomhoz fűződő kapcsolatom egzisztenciális fontosságú. Ezt úgy értem, hogy a fájdalmat nem valamiféle homályos, általánosított élettani fogalomnak tekintem, melyet még értelmezni kell; nem is rejtélyes, kielemzésre váró problémának. Hanem nagyon is valóságos, lényegbe vágó egyéni kihívásnak; a személyes konfrontáció szubjektív élményének.
A fájdalom próbatétel; olyan fizikai megpróbáltatás, melyet át kell élni, meg kell ízlelni, minden ízében ki kell élvezni. Számomra a fájdalom azért van, hogy tudathassam veletek, kedves olvasóim, minden kétséget kizáróan – életben vagyok.

Most a Glock elsütőbillentyűjét próbálgattam. Simán, kifogástalanul működött, olyan ötfontnyi húzóerő kellett az elsütéshez. Néhányszor céloztam és üresen elsütöttem a fegyvert, hogy az elülső célgömb képe rögzüljön az agyamban és a tudatalattimban. Mert ha a célgömb pontos képe ott van az ember lelki szemei előtt, akkor mindig eltalálja a célpontot, mivel nem kell az időt vesztegetni azzal, hogy megpróbál visszaemlékezni a célgömb képére harc közben, mikor a rosszfiúk vissza is lőnek.
Oké, elmondom, hogyan kell. Úgy kezded, hogy a pisztolyt ott tartod a kezedben, magad mellé leengedve. Aztán felemeled, mintha tüzelni akarnál, egyvonalba állítod a célgömböt és az irányzékot. Aztán a célgömb képét elraktározod az agyadban, hogy tényleg fel tudd idézni a képét. Beleégeted az agyadba. Ezt a mozdulatot megismételd ahányszor csak szükséges, azután megpróbálod ugyanezt behunyt szemmel. Ha már a pisztolyt ugyanabba a helyzetbe emeled fel nyitott és behunyt szemmel is, akkor állsz készen. Most még egy tucatszor gyakoroltam a mozdulatot nyitott szemmel. Azután lehunytam a szemem és felemeltem a pisztolyt és akkor nyitottam ki a szemem. Az irányzék és a célgömb tökéletesen egyvonalban álltak – mert annak a kurva célgömbnek a képe ott volt beágyazódva a tudatalattimban. Most féltucatszor megismételtem a mozdulatot behunyt szemmel – és a pisztolyt minden egyes alkalommal a tökéletes helyzetbe emeltem fel. Most már tudtam, bármire is célozzak a pisztollyal, bármilyen körülmények között, találni fogok.

Pályafutásom során nagyobbrészt minősített munkákat végeztem – és ezeket a munkákat többnyire soha nem fogom leírni, mert ha ezekről bármit is elmondanék nektek, azzal kompromittálnám magam, nyilvánosságra kerülne, mit és hogyan tettem. Lehet, hogy Hétpróbásnak hívnak, de hadd mondjam meg nektek, megvan az az egészséges tulajdonságom, hogy a titkokat tiszteletben tartom – tudok titkot tartani. Azonfelül pedig nem szeretem, ha az újságok címlapjain teregetnek ki mindenféle titkokat.
Tudom, persze, hogy az újságírók azzal érvelnek: a nagyközönségnek joga van megtudni a titkokat, és ezzel a jelszóval gyakran kockára teszik a nemzetbiztonságunkat, gyengítik titkos katonai akcióink hatékonyságát és károsan befolyásolják a szövetségeseinkkel való kapcsolatainkat.
A titkoknak ilyetén való szellőztetése miatt emberek haltak meg szükségtelenül, akiket ismertem és olyan akciókat fújtak le vagy végződtek kudarccal, melyekben én is részt vettem. Úgyhogy nem kedvelem a titkok nagybani terjesztését.

Őrt állni kemény feladat, és az ember könnyen elunja, aztán elálmosodik és elszunyókál.
Egy igazi harcos azonban kényszeríti magát arra, hogy ébren maradjon. Az igazi Harcos NEM VALLHAT KUDARCOT. Ezért most örömmel jelenthetem, hogy azok, akik itt őrt állnak, NEM HARCOSOK. Csak szeretnének azok lenni… mint az átlagos Joe-k, vagy Paolók, vagy Ivánok. Értitek már, ugye? Ezek elfáradnak, könnyen elunják magukat, engednek gyengeségeiknek. Ezért vesztenek. És hát, kedves barátaim, pontosan ezért támadok én éjszaka, halált és pusztulást hozva rájuk.