!

Reményik Sándor magyar erdélyi magyar

Végvári

1890. augusztus 30. (Kolozsvár) – 1941. október 24. (Kolozsvár)

NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Reményik_Sándor
Életrajz

Könyvei 30

Reményik Sándor: Reményik Sándor összes versei
Reményik Sándor: Reményik Sándor összes verse I-II.
Reményik Sándor: Reményik Sándor válogatott versei
Reményik Sándor: Isten közelében
Reményik Sándor: Romon virág
Reményik Sándor: Csendes csodák
Reményik Sándor: Fagyöngyök
Reményik Sándor: Havasi feszület
Reményik Sándor: Csak így…
Reményik Sándor: Vadvizek zúgása

Kapcsolódó kiadói sorozatok: A magyar költészet kincsestára

Antológiák 9

Lukács László (szerk.): Innen és túl
Erdélyi csillagok
Ó, örök Isten
Szigethy Gábor (szerk.): Magyar Húsvét
Kovács László (szerk.): Séta bölcsőhelyem körül
Pomogáts Béla (szerk.): Querela Hungariae
A Petőfi Társaság tagjai: Költemények
Graf Rezső (szerk.): Koszorú
Sas Péter (szerk.): Város a Szamosnál

Róla szóló könyvek 2

Dávid Gyula (szerk.): Lehet, mert kell
Barlay Ö. Szabolcs: „Magunkba le”

Alkotói polc


Népszerű alkotóértékelések

>!
Aigi

Reményik Sándor

„egy pohár bor az ateizmus halálugrása” írta Hamvas Béla a Bor filozófiájában, de szerintem van ennél erősebb képlet is. Egy pohár bor kortyolgatása közben Reményik Sándor verseit olvasni. Attól fogva nem lehet ugyanúgy nézni a világot.

https://www.youtube.com/watch…


Népszerű idézetek

>!
Jaumijau

Egy fecske nem tavasz,
Egy fűszál nem mező,
Egy vízcsepp nem patak,
Egy sír nem temető.

Egy sír nem temető

1 hozzászólás
>!
Anibell P

Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

4 hozzászólás
>!
sztimi53 P

Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább símogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Kapcsolódó szócikkek: ima · Isten
8 hozzászólás
>!
Algernon +SP

Mi mindíg búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsúzunk.

47. oldal

1 hozzászólás
>!
Jaumijau

Nyugalmasan, gyönyörűn, egyedül,
Mindenen túl és mindenen felül.

Amíg újra emberré nem omoltam. –
A tornyot nézve, én is torony voltam.

Torony

>!
Jaumijau

Magam vagyok és boldog egyedül,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szívem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül,
Éjfélután. Künn örvénylik a hó;
És az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló…

Hogy örvénylik...

>!
Jaumijau

Hát fontos volt nekem
A szemed, szád, az arcod, alakod?
Mi volt nekem?

Csak drága ráadás volt
A lelkedhez minden mozdulatod.

Két mozdulat

2 hozzászólás
>!
Jaumijau

Az Isten egymagába mit csinál?
Nagy, üres háza kellős közepén
Mire gondol? Szorongva kérdem én.

Az Isten, akit én úgy keresek,
És nem találok, nem találok meg:
Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
Általa küldött csomagot Anyám?
Kezével írnak nekem levelet?
Kezével símogat a szeretet?
Szavával vigasztal az orvosom?
Ó, hol találom, hol találhatom?

Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
Azért, azért nem ragadhatom meg,
Azért járok hiába templomot,
A templomokban otthon nem vagyok.
Csupán így, istentisztelet után
Az üres isten-házba nézni le,
Szorongva lesni: gondol-e reám,
Így, kívül, kívül a szentély falán:
Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

Kívülről

>!
Jaumijau

Én nem félek a széthulló világtól,
Amíg a lelkem erős sziklafészek,
Én csak széthulló önmagamtól félek.
Attól, hogy sorsom kérdéseire
Nem csendül bennem méltó felelet.
A terméketlen fájdalomnak kelyhe
Múljék el tőlem Uram, ha lehet.

Kétféle fájdalom

>!
Jaumijau

„Változtasd a köveket kenyerekké!”
Hegyeket változtatnék – nem lehet.
Kenyértelen, kegyetlen kővilágban
Lehajtom megadással fejemet.

Kenyér helyett