Rejtő Jenő (P. Howard) magyar

Idén – 2016-ban – lenne 111 éves Rejtő Jenő. Bár valszeg ezt a matuzsálemi kort ő maga sem szerette volna megérni, annál a röpke 38 évnél azért juthatott volna neki valamivel hosszabb idő. Nem is szólva arról, mennyivel gazdagabbak lehetnének az olvasók is…
A Japán Kávéház teraszán (ma Írók Boltja) ült, döntötte magába a feketét, közben mindenféle cetlikre rótta a sorokat, intenzíven élt, abba akár több ember sorsa is beleférne, rótta a sorokat sebesen – pedig még mártogatós tollszárat használt – sokat javított, korrigált írás közben.
Rejtő mindent kipróbált. Színésznek készült, 18 évesen Rákosi Szidi iskolájába járt, de a színpadon nem volt tehetséges. Még Berlinbe is eljutott, hogy ott tanulja a mesterséget, de ez sem jött be neki.
Két évig próbálta Európát, volt dokkmunkás, házaló, heringhalász és mosogató, Marseille-ben állítólag az idegenlégióba is jelentkezett, de ő korántsem bírta olyan jól a gyűrődést, mint némely regényhőse, úgyhogy hamar leszerelték.
Pedig keménykötésű fickó volt, bokszolni tanult. Egyszer megverte az egyik tanárát, mert az lezsidózta. Annak a szélsőjobbos újságírónak, aki cikkével Rejtőt a halálba küldte, sajnos már nem törhette be az orrát. Hasonló cikkekért ma is kitűntetést osztanak.
1942. október 9-én az Egyedül Vagyunk című nyilas lapban jelent meg az írás, amelyben a cikkíró felhívja a figyelmet arra, hogy Rejtő zsidó származása ellenére ír, él és virul, pedig már rég a munkaszolgálaton lenne a helye.
A nagykátai kórházból rángatták ki a beteg írót, és vitték Oroszországba. Alig három hónapra rá, 1943. január 1-jén meghalt. Tizenegy nappal a doni áttörés előtt.

Fiatal koromban mindent elolvastam tőle, ami akkor hozzáférhető volt. Széles vigyorra húzta számat a mérföldes pofonok csattanása, vagy a kés, amit a „hát”-ban lehet megtalálni. Akkoriban még a Fülesben jelentek meg folytatásban e regények Korcsmáros Pál illusztrálásában, kinek képein láthatóvá vált Fülig Jimmy cikázása az autóval, a pofonok hatása, stb. Elemi erővel hatott rám e stílus és a humor, mely kísérte. A szocialista érában kiadott könyvek szinte mindegyike birtokomba is került.

Annyi de annyi mindent szeretnék írni, azt sem tudom hol kezdjem. Hogyan is fogom megfogalmazni Rejtő Jenő zsenialitását, nem tudom.
Könyvei egyedülállóak a humor terén. Olyan lenyűgöző stílusban ír bonyodalmakról, szerelemről, zsebtolvajokról, zsiványokról és legionáriusokról, hogy hozzá foghatót nem igen lehet találni. Az alvilág figurái is szerethetőek valamint a főhősei egytől egyik páratlan figurák, szegényebb lenne az irodalom nélkülük.
Főiskolán találkoztam a könyveivel először. Magyar irodalom előadóm rajongott érte és olyan rajongással tudott róla beszélni, hogy nem lehetett szó nélkül (pontosabban olvasás nélkül elmenni mellette). Valamint mindenki tudta, hogy a kollokviumon szó szerint belekérdez Rejtőbe és aki nem olvasta, nem fogja tudni miről is van szó, ami kb. a bukást jelenti. Mert Rejtővel nem viccelünk, Rejtőt olvassuk. Én azóta olvasom és rajongok érte, ezúton is üzenem Beregszászi Anikónak, hogy egy rajongót biztosan szerzett az írónak.
Na de az íróhoz visszatérve. A stílus, a megfogalmazások, a jobbnál jobb tragikomikus helyzetek, a szereplők és a humor mind-mind sajátjai, zsigerből írja a jobbnál jobb könyveket. Mindegyik eddigi olvasásom tőle megvidámította a napjaimat, megnevettetett. Jó, hogy még sok könyvét nem olvastam és ezáltal van még mit olvasni tőle.

Zseniális, még mindíg, ennyi idő uán is.

Rejtő örök! Megismételhetetlen és utánozhatatlan! 12 évesen kaptam meg az első könyvét Az elátkozott partot még régi albatroszos kiadásban. Aztán az összes többit. Minden évben újraolvasom a könyveit, mert lehetetlen megunni.
Ha rossz kedvem van csak előveszem a Szőke ciklont és máris vigyorgok.
Anno iskolás koromban a vonaton mindig Rejtőt olvastam, az emberek meg csak néztek, hogy mit vigyorog ez magában:)

Bár még nem olvastam minden művét (sőt, meglehetősen keveset), azt már most tudom, hogy egy új kedvencet találtam. Hiába nem maiak ezek a regények, a humor mindig humor, ráadásul annyira egyedi figurákat teremtett és olyan klassz helyszínekre, izgalmas kalandokba csöppenti őket – már a könyv első oldalán! – hogy ezen csak szórakozni lehet. Csavarosak, fordulatosak, sokszor meglepőek Szerintem meg sem lehet unni, ha egy Rejtő-könyvet filmhez kellene hasonlítanom, akkor biztos, hogy egy Bud Spencer film kerülne a serpenyőbe, ezek örök érvényűek, évente többször is élvezhetőek és hiába olvastuk/láttuk ezerszer, újra leragadunk az élvezetükben.

Valahol olvastam hogy azt, hogy egy Rejtő regény hogy fog végződni nagy valószínűséggel lehet tudni. De azt hogy egy Rejtő mondat hogy fog végződni, nem lehet…

Ebben mester volt, és ez volt az egyik amelyik utolérhetetlenné tette a stílusát…

Köszönöm hogy vagy :) imádom minden könyvét, minden sorát.
Egyszer a magyartanárnőm az mondta jó, hogy az emberek ponyvának tartják Rejtőt mert akkor ponyva helyett őt olvassák.
Zseni így egyszerűen.

Egyszer régen volt egy kedves ismerősöm, aki nem szeretett olvasni. Kivételesen elmentem emellett szó nélkül, de nem úgy tettek nélkül. Egy óvatlan pillanatban kezébe csempésztem A tizennégy karátos autó-t. Ennek idestova 20 éve, és az említett ismerősöm azóta imád olvasni és gyakran megfigyelhető elmélyülten egy könyv fölé hajolva. Erre képes Rejtő, kérem szépen!

Van olyan magyar anyanyelvű ember, aki nem ismeri Rejtő Jenő (P. Howard) nevét? Nemigen hiszem. Hacsak nem nagyon fiatal, vagy olyan, aki mereven elutasítja a szórakoztató irodalmat.
Gyerekkoromban a Füles-képregényekben találkoztam először Rejtővel, folytatásokban olvastam a légiós regényeit. No persze Korcsmáros Pál felejthetetlen figurái is sokat lendítettek a tetszési indexen, de egy idő után muszáj volt az eredeti ponyvaregényeket is előkeríteni. Igen, ponyvaregényeknek voltak minősítve, és nem is tekintették igazi irodalomnak. A könyvtárban sem találtam meg őket, de szerencsére egyik nagybátyám gyűjtötte az Albatrosz-sorozatot, így én is le tudtam csapni rájuk a nyári szünidőkben.
Ha jól emlékszem, a Piszkos Fred, a kapitány-nyal nyitottam. Legalábbis ennek a szállóigévé vált első sora maradt meg bennem máig ("- Uram! A késemért jöttem!")
Fanyar humor, jellegzetes hősök (többnyire kis emberek, csavargók, linkóci alakok), feledhetetlen beszólások és párbeszédek, egzotikus helyszínek mind-mind megtalálhatóak a műveiben. Igaz ugyan, hogy regény formában alig 4-5%-át olvastam az írásainak (van mit bepótolnom), képregényben kb. a dupláját. Mindig kellemes szórakozás volt.

A magyar P. G. Wodehouse. ^.^