Rákosy Gergely magyar

    Félálomban kihallgatott párbeszéd a réges-régi gyerekkorból:
    APA Mi van ezzel a kölyökkel már napok óta?
    ANYA Összeveszett a barátjával.
    APA Melyik barátjával?
    ANYA Miket beszélsz? Már megint hol jár az eszed? Mintha nem tudnád, hogy csak egy barátja van!… Épp ez a baj…
    APA Mért lenne baj?! Akinek sok barátja van – egy barátja sincs, egyiket csalja a másikkal…
    ANYA Ugyan már, egy nyolcéves gyerektől mit akarsz, vegye halál komolyan az életet?
    APA Ha most nem veszi halál komolyan, akkor soha!
    ANYA De épp ez a baj, halál komolyan veszi!… Belepumpáltad a meséléseiddel, kirándulásaitokkal, mit tudom én…
    APA Mit pumpáltam bele én?!… Ilyen, és kész… de ha én is hozzájárultam, örülök… Bár minden emberbe bele tudnám pumpálni, az egész világ tudatába, hogy mennyire esendő az élet, mennyire hajszálon függ – akkor talán egy kicsit csökkenne az ésszel szinte fel sem fogható sok szenvedés, kínzás, gyötrelem, halál, amit egyik ember a másiknak okoz.
    ANYA Nagy szavak!
    APA Nagy szavak, persze. De legalább merni kell őket kimondani… Ha igazak, a közhelyeket is merni kell kimondani.
    ANYA Akinek sok barátja van, he egyet elveszít, föl sem veszi.
    APA Hát épp ezt mondtam!
    ANYA Ezt mondtad?! Épp az ellenkezőjét! Hogy örülsz, hogy a fiad egybarátos.
    APA Örülök!
    ANYA De hisz belebetegszik.
    APA Nem baj. Aki megismer egy érzést, annak sírni is tudni kell. Az egyidejűleg sokbarátúak és több szerelműek általában úgy halnak meg, hogy nem ismerik sem az igazi barátságot, sem az igaz szerelmet…
    ANYA Tegnapelőtt délután, mikor az a nagy hóvihar volt, fogta a korcsolyáját és a hokibotját, amit te faragtál neki.
    APA Kettőt faragtam.
    ANYA A másikat odaadta a barátjának.
    APA Jól tette.
    ANYA Kérdem tőle, hova megy. A jégpályára. Ilyen időben? Akármilyen időben. Megígérte. Nem mész sehova, nézz ki az ablakon, a fákat csavarja a szél!… És amint kinézünk, a szomszéd ház tetejéről éppen akkor tépődik le a szélkakas, s száll a kavargó hóban, mintha papírból lenne, pedig hát vasból van, ugye?
    APA Vasból.
    ANYA Mondom neki, látod? Azt mondja, látja, de most már mennie kell, mert háromra van megbeszélve a barátjával a találkozó, és kér villamospénzt. Nem adok villamospénzt, mondta, ilyen időre nem érvényesek a megbeszélések. Mire ő: Az ígéret minden időben érvényes. Akkor nem, ha meghal valaki… bár egy kicsit talán még akkor is…
    APA Így mondta?
    ANYA Szó szerint!
    APA De szép, hogy így mondta!
    ANYA Büszke lehetsz a pumpálásodra, egy nyolcéves gyerek fejébe ilyeneket…
    APA Büszke is vagyok… De ez már nem az én pumpálásom, ez már ő saját maga. Erre vagyok büszke.
    ANYA Zűrzavar. Gőzök. És nem is igaz… Ha a valóság fényénél megvizsgálnánk, amivel ennek a gyereknek a feje tele van…
    APA Ha mindent a valóság fényénél vizsgálnánk!… És hogy nem igaz?… Lehet… De szép lenne, ha igaz lenne… És mikor higgyen valaki, ha nem a gyerekkorban?
    ANYA Ismerek valakit, egy nagy gyereket…
    Akkor talán egy kis időre a félálomból álom lett, s mire visszabillent, már újra anyát hallotta.
    ANYA …Elrohant villamospénz nélkül, én utána, hogy mégis adok neki, de mire kiértem a lépcsőházba, már lenn dobogott a földszinten, nem is hallhatta, hogy szólok…
    „Pedig hallottam” – gondolta félálomban. Újraélte a kétségbeesett rohanást a jégpályáig. Be kellett hoznia a villamoskiesést. A szelet hol oldalba, hol szembe kapta, ez utóbbi volt a rosszabb, elragadta a lélegzetet, s arcában a hó, mint a sörét. Nagyon hideg volt, de mire a pályára ért, lucskosra izzadt, a melegedőben a fűrészporos dobkályha mellé kiterített kabátja szabályosan gőzölgött. Nem baj, viszont villamos nélkül is ideért időre. Várt. Az üvegkockás ajtón át kilátott a szemközti buszmegállóra, épp akkor érkezett egy busz, s nemsokára kínlódva, megpörgő kerékkel indult az arasznyi hóban. Tibor nem volt a leszállók között. Lehet, hogy otthon neki is vitáznia kell. Majd jön a következővel.
[…]
    APA És?
    ANYA Két nap alatt csak annyit sikerült belőle kiszednem, hogy a barátja nem ment el a találkozóra, pedig elmehetett volna. És vége a barátságnak, benne, belül van vége.
    APA Akkor már tudja, mi a barátság… Világos, hogy akit barátjának tart, attól ugyanazt az érzést várja el, mint ami benne is él… Nem kapta meg, de keresi, s talán a barátságban egyszer meg is találja… De úristen, mi vár rá, ha rázúdul az élet, a szerelem… Szegény gyerek!…
    ANYA Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy örülsz.
    APA Örülök és büszke vagyok… De egyik szemem sír, a másik nevet.
    ANYA Jaj, a meséid, mindig a meséid!…
    Innen az álom messze röpítette.
     Rég múlt időkben, letűnt esztendőkben, élt Bagdad városában egy kalifa. Ennek a kalifának az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett…

131-143. oldal (Magvető, 1980)

    Persze lehet, hogy ő egy szuperérzékeny hülye. Szuperérzékeny, szentimentális hülye. Szuperérzékeny, szentimentális, romantikus hülye. Szuperérzékeny, szentimentális, romantikus fantaszta.
    Talán mindig is ilyen volt. Csak hát eleinte nem tudta. Egyszerűen rá se gondolt. Fel se merült a gondolat. Miért, a kis tigrisek talán gondolnak arra, hogy ők kis tigrisek? Egy fenét. A világ kis tigrisekből áll, bajszos, csíkos, puha szőrű kis tigrisekből. És nagy tigrisekből. Azoknak már nem imbolygó a léptük, a szőrük is durvább, karcosabb, hatalmas bajszuk fehéren világít, és a mancsuk rettenetesen erős. De kicsikből vagy nagyokból, a lényeg: tigrisekből áll a világ. Mindenki tigris. Tigrisvilág… A kis gazellák sem gondolnak arra, hogy ők kis gazellák. Dehogy. Hiszen nyilvánvaló, hogy a világ kis gazellákból áll. És nagy gazellákból. A nagy gazelláknak gyönyörű, fényes, gyűrűs szarvuk van, és ha nekiiramodnak, csak úgy úsznak a levegőben – a kis gazelláknak remeghet a lábuk, kalapálhat a szívük, ha a nyomukban akarnak maradni. De akárhogy is: gazellákból áll a világ. Mindenki gazella. Gazellavilág…
    Aztán…
    Aztán később…
    Aztán később szépen, fokozatosan…

129-130. oldal (Magvető, 1980)

A melós nem tehet arról, hogy mit, miből, akár meg is szakadhat a Zaporozseceket gyártó szalag mellett, akkor sem jön le a szalagról Mercedes … Majdnem kár erről beszélni.

436. oldal - Rákosy Gergely: A kalap · Rákosy Gergely

    Ha ő következő életében karmája szerint fa lenne, és körbe-körbe messze látna, mivel helyét elhagyni nem tudná, tenni nem tudna, visszasikoltozná ez életét.
    De ha Magdi is fa lenne, és mellette állna, még helyhez kötötten is tehetne valamit, legalábbis megpróbálná.
    Úgy terjesztené ágait, úgy fordítaná élveleit – heliocentrizmus ide, heliocentrizmus oda –, hogy Magditól ne vegye el a fényt. És ha jönne a zúgó északi szél, eléje hajolna – geocentrizmus ide, geocentrizmus oda –, nekifeszülne a tördelő viharnak, hogy óvja Magdit, amennyire csak lehet. Bástya lenne, kétségbeesett erővel markolná a mélyet gyökereivel… de ha úgy fordulna, hogy favágók közelítenének, akkor ő maga tépné ki saját magát, eléjük, az útjukba dőlne, tessék itt vagyok, engem daraboljatok, ne őt!
    Az Upanisadok azt tanítják, hogy az ember (a lélek) korábbi létezésére nem emlékezik, nem emlékezhet, az egészre sem, töredékekre sem, egyáltalán nem merülhetnek fel emlékképek… de ha ő a következő életében fa lenne, hosszú életű fa, egész hosszú életében emlékezne arra a szép szomorú csókra. Arra a szép szomorú, fénysorompós csókra.

173-174. oldal (Magvető, 1980)

    A győzelem ellentétpárja: vereség. A diadal ellentétpárja: katasztrofális vereség. Lehet, hogy Buda felől tekintve Nándorfehérvár diadal volt, de Konstantinápoly felől bizonyos, hogy nem volt katasztrofális vereség. Az ellentétpárok összekuszálódtak.

5-6. oldal (Magvető, 1980)

    Háromnapos együttlét a szikrázó nyárban.
    Szikrázó nappalok, bársonyos éjszakák, bársonyos nappalok, szikrázó éjszakák. Egybemosódó éjszakák és nappalok – egyetlen ragyogó aranytömb, nem az első, már sok sorakozott mögöttük, de azért ez a mostani nem volt halványuló, nem volt kevésbé ragyogó. Sőt.
    Szép, szomorú csók.
    Itt búcsúztak nem messze a fénysorompótól. Délutáni fény. A délutáni fény is búcsúzó. Nézte a délutáni búcsúzó fényben Magdi kedves arcát, s miközben úgy tűnt, tekintete csak rá, csak neki sugárzik, hirtelen felmerült apjának félálomban hallott (vagy álmodott?) hangja – …mennyire esendő az élet, mennyire hajszálon függ!… – közelebb lépett a lányhoz, átölelte, megcsókolta (még jó tíz perc volt a vonat érkezéséig, a fénysorompó alsó lámpája fehéren villogott), lehunyta a szemét, szorosan ölelte és gyöngéden, gyöngéden és szorosan („Tessék rám vigyázni, én törékeny vagyok!”), érezte feltűzött hajkának puha, ruganyos selymét, derekának karcsúságát, szájának vibráló remegését, mellének simogatását, feszülően ívelő combjait… (Világszép combok… Gyönyörű, hosszú, barna, aranypihés combok… „Hozzá ne merj nyúlni nekem ezekhez az aranypihékhez, le nem merd őket kozmetikázni!” „Jól van, na.” „Ezek aztán combok!” Ugyanez tréfásan: Ő: „Ezek aztán…” Magdi nevetve, gyerekesen lemélyített hangon a cét szinte cézésen morzsolgatva: „…combok!” … Gyermeteg gügyögések? Lehet. De nincs nélkülük szerelem. Nincs nélkülük igaz szerelem. Közel vannak a hamis és álgügyögésekhez, de soha, egyetlen ponton sem érintkeznek.) De ez a fénysorompós csók különbözött minden eddigitől, szinte felülemelkedett érintéseken és érintetéseken. Szép csók volt. Szomorú csók. Kétségbeesett csók – a háttérben, mint álombeli szélzúgás, egyetlen főtéma: …mennyire esendő az élet, mennyire hajszálon függ!…
    Szép, szomorú csók.
    Elfelejthetetlen (gondolta ő).
    Mikor kinyitotta szemét, a fénysorompó felső két lámpája pirosan villogott.
    – Nézd – mondta Magdi –, már pirosan villog. Mintha csak egy pillanat… felejthetetlen! – És akkor már be is futott a vonat. (Nagyszerű érzés volt, hogy Magdi azt mondta ki, amit ő egy pillanattal előbb gondolt. „Egyek vagyunk!” – gondolta most elsöprő boldogsággal.)
    – Szeretlek.
    – Szeretlek.
    Egyszerre mondták ki – a szavaik is ölelkeznek.
    Aztán Magdi már a vonatablakból: – Ne felejts el! Gondolj rám. Csak rám! Mindig.
    S ő két ujját billegtetve utánozta a fénysorompó két szemének váltott villogását.
    Magdi – már távolodóban – visszabillegetett.
    Szép, szomorú fénysorompós csók – túl a szexen, s a halálon csak egy kicsit innen…

144-146. oldal (Magvető, 1980)

    Itt volt néhány kedves könyve, azokat tartotta kedves könyveinek, amelyekbe akár százszor is beleolvashatott – mert milyen könyv az, amelyik kiolvasás után egyszeriben érdektelenné válik, amelyből kiderül valami, és ha kiderült, hát kiderült, már tudjuk, többé nem érdekes, szinte visszamenőleg sem érdekes. Neki azok a könyvek voltak igazán kedvesek, amelyekből egyetlen dolog „derül ki”: az élet könyörtelen szépsége.

148. oldal (Magvető, 1980)

Úgy ment, mint beteg tűzoltó a tűzhöz – sietve vonszolta magát.

    Akkor, azon az őszi estén, mikor a mozgópostás-mozgóposta-nélküli vonat elhúzott, egy szó állt a kezében szorongatott lapon. Rajzzal többé nem kísérletezett.
    Egy szellemvonat közeledett a ködben, a köd még a zakatolást is letompította, a kivilágítatlan tehervonatok rejtelmesek.
    Csak egy könnyed lépés le a betonról!
    Egy könnyed lépés, mintha zeneszóra…
    Lehet-e úgy élni, hogy valaki elhiszi annak a kis vonalkának az óra- és percszámok között, hogy mozgópostát jelent? Lehet-e úgy élni, hogy valaki halál komolyan veszi a halvány kis jeleket?
    Vagy érdemes-e?
    Mért kell megvárni azt a pillanatot, mikor már rá vagyunk kötözve a sínre, s legfeljebb csak szánalmasan vinnyoghatunk?
    Hiszen lehet könnyeden is.
    Mintegy zeneszóra.
    Kibukkant a ködből a mozdony fekete bikateste, két kis alsó lámpája sárgán pislákolt.
    A válla már megtette a mozdulatot…
    Ekkor hirtelen kigyúlt a mozdony nagy homlokfényszórója, és a mozdulatot megbénította. (Különben sem lehet reflektorfényben semmi igazat, semmi komolyat… Nem szabad.) Nem hajolt ki senki sem az ablakon, dudaszó sem bődült rá, a fény személytelen volt, szinte a sors. Jó sors?
    Állt a rázúduló fényben, kezében a lap, s a lapon a címen kívül csak egy szó:
    SÖTÉTSÉG.

187-(számozatlan)189. oldal (Magvető, 1980)

    – Sötét van a bányában – mondta a nyomozó nem túl nagy érdeklődéssel.
    – Sötét, de az emberek világítanak. Nem úgy értem, hogy a lámpájukkal. Önmagukban. Általában. Vannak másfélék is, próbálkozók, de nem sokáig maradnak. – Pillanatra elhallgatott, eszébe jutott valami, egy kissé el is felejtkezett róla, hol van. Inkább csak úgy maga elé mondta: – Nyáron gyakornokoskodtam, és tanúja voltam egy mentésnek. Soha el nem felejthető. Nem is mentés, mert a hivatásos bányamentők arra a szakaszra nem értek el, volt elég dolguk másutt. Nyolcan voltak abban a mellékvágatban, már futottak kifelé, mikor a hátsó négyet betakarta egy alattomos omlás. Azok négyen azonnal visszafordultak, pedig hát jól tudták, minden lehet, újabb omlás, robbanás, vízbetörés, oxigénhiány. Puszta kézzel estek neki a szénhalomnak. Láttam őket, amint kitántorognak a lejtaknán, úgy ölelték egymást, mint a halálos szerelmesek, egyikőjük már halott volt, de ez csak akkor derült ki, amikor odasereglettünk köréjük, és szétbogoztuk őket. Nyomorúságos helyzet, de az a ritka pillanat, mikor az ember büszke arra, hogy ember… Mert általában…

23-24. oldal (Magvető, 1980)