!

Radó György magyar

Tudástár · 4 kapcsolódó alkotó · 2 kapcsolódó könyv

Könyvei 11

Radó György: Így élt Madách Imre
Radó György: Gorkij élete
Radó György – Tardy Lajos: Világjáró Besse János
Radó György: Nyelvrokonok között
Radó György: Túl a Kaukázuson
Ábel Péter – Garamvölgyi István – H. Dreschler Ágnes – Kovanecz Ilona – Nemes G. Zsuzsanna – Radó György: A Kaukázusontúli Szovjetköztársaságok
Radó György: Szerelmes szembesítés
Radó György: Moszkvától Moszkváig
Radó György: Fehér éjszakáktól a Fekete-tengerhez
Radó György: A Szovjetunió uráli és türk népeinek irodalma Magyarországon

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Nagy emberek élete · Így élt… · Ország-Világ · Modern Filológiai Füzetek · A Szovjetunió 15 köztársasága

Szerkesztései 1

Radó György (szerk.): Gorkij Magyarországon

Fordításai 87

Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe válogatott művei
Edgar Allan Poe: Edgar Allan Poe versei
Ráth-Végh István: Az emberi butaság
Jurij Dold-Mihajlik: Ordasok között
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?
Ráth-Végh István: Szerelem, házasság
Anatolij Sztaszj: Zöld útvesztő
Makszim Gorkij: Gyermekkorom
Makszim Gorkij: Inasévek / Az én egyetemeim
Nyikolaj Alekszejevics Osztrovszkij: Az acélt megedzik

Népszerű idézetek

Tintapatrónus P>!

Tiltakozás hulláma csapott végig az egész világon, s a cári kormányzatnak nemcsak belső ereje, de külső tekintélye is újabb csapást szenvedett ettől a letartóztatástól.
Egy sereg német város Goethe-emlékbizottsága tiltakozott a letartóztatás ellen, s a tiltakozó iratot aláírta Gernhart Hauptmann is. Párizsban Anatole France és Rodin aláírása került a tiltakozó felhívás alá. Ausztriában Schnitzler, Londonban Swinburne, Meredith és Hardy, de Prágában és Budapesten, Dániában, Spanyolországban, Norvégiában, Romániában és Portugáliában is mindenütt a legnépszerűbb írók – nemegyszer a legkülönbözőbb pártállásúak, ellentétes világnézetűek – egy-egy közös íven tiltakoztak a szellem emberének bebörtönzése ellen. Rómában diákok tüntettek mellette, és parlamenti képviselők írták alá a tiltakozó okmányt. Amerikában sorozatosan folytak tömeggyűlések Gorkij mellett.
S az általános tiltakozás eredményeképpen fürge laptudósítók csakhamar jelenthették az új hírt: Gorkijnak megengedték, hogy könyveket hozasson a cellájába, és írjon.
Erre támadt csak izgatott érdeklődés világszerte! Micsoda szenzáció lesz az, amit a mezítlábasok és tolvajok poétája ott ír, a börtönben. Micsoda üzlet a könyvkiadóknak! Sürgősen le kell fordíttatni és kiadni…

79-80. oldal - A forradalom viharmadara

csillagka P>!

Milyen jó is az: mesélni! Megnyílik a kaptár, s a sokak által összehordott méz megédesíti a hallgatók száját. De nem akárhogyan. Mert varázslatos a kaptár, a sok virág mézét, megannyi táj képét, számtalan ember emlékét úgy dolgozza egybe, hogy sokfelől közös nagy eszményképpé olvadva mindig megjelenik a mesékben a szabadulni vágyó, szebb, tisztább életet kereső Ember… De jó az: mesélni…

15. oldal – A mezítlábasok írója

csillagka P>!

Alekszandr Kaljuzsnij. Azok közé tartozik, akik bombával akarják megváltani a világot. Igen: robbantani, pusztítani a régit, ez a ˝népakarat˝ párt programja. Kaljuzsnij ennek a pártnak a tagja, összeesküvéseket, merényleteket szőtt, letartóztatták, és fegyencmunkára ítélték. Onnét került Tifliszbe, s itt a vasútigazgatóságon statisztikusként helyezkedett el. Ő az, aki pártfogásba vette a különös fiatalembert, az országúti vándort, aki 1891 novemberének elején érkezett Tifliszbe, ő szerzett neki állást, majd lakást is – később annyira megszerette, hogy saját otthonában adott neki szállást.
Ekkor már fél esztendő telt el Peskov odaérkezése, négy hónap a Ninosvilivel folytatott beszélgetés óta, a fiatalember irogatja verseit, meséit – saját magának –, és mondja, mondja az országúti történeteit barátainak.
Kaljuzsnijra különös hatással vannak ezek a történetek.
Nagy, meleg szeme rátapad a fiatalemberre, szavait szinte issza magába, s aztán egy-egy elbeszélés után hosszan elbeszélget Alekszej Peskovval.
– Miért nem írja ezt meg?
– Ugyan már, Alekszandr Mefogyijevics! Kinek kellene az én írásom?
– De hiszen szokott írni! Látom, amióta itt lakik nálam. Talán már meg is írta, amit most mesélt…
– Á, dehogy. Verseket, tündérmeséket szoktam firkálni, csak úgy, saját magamnak.
– Verseket? Tündérmeséket? Pedig magának abban van az ereje, amit most nekem elmondott. Ezt tudja maga a legjobban: a bukovinai cigány történetét, a büszke Raddát, a szép cigánylányt meg a még büszkébb Lojkót. Hogy olyan vadul szerették egymást, de még jobban szerették a szabadságot. Látja, Alekszej Makszimovics, ezt, ezt kellene megírnia. Ez is tündérmese, és vers még akkor is, ha prózában mondja. Ahogy meséli, előttem áll az ember. Lehetetlen, hogy ne tudná ugyanilyan jól megírni!
– Gondolja?
Az ifjú Alekszej Peskov nem csökönyös, nem retteg a nyilvánosságtól, egyszerűen csak nem bízik magában. Éppen arra van szüksége, amit Kaljuzsnij ad neki: buzdításra, ösztönzésre. Önbizalomra.
S az effajta beszélgetések meg-megismétlődnek Alekszandr Kaljuzsnij vendégszrető otthonában.

16-18. oldala – A mezítlábasok írója

csillagka P>!

Szántja Peskov tolla a papirost, és lángoló szenvedélyek, vad szerelem, megalázás, gyilkosság, bosszú támad fel a toll nyomában…
Eltelik egy hónap, kettő. A különös, szenvedélyes történet ott hever Peskov fiókjában.
Kaljuzsnij már egy ideje nem is noszogatja. Gondolja: hagyni kell a fiút. De most megint rákezdi:
– Hát, Alekszej Makszimovics, sosem írja már meg azoknak a cigányoknak a történetét?
– Megírtam, Alekszandr Mefogyijevics. Hetek óta itt fekszik a fiókomban.
– Megírta, és nekem nem is említette? Nem szép ez. Alekszej Makszimovics, így nem bánnak egy jó baráttal! De sebaj, most aztán adja ide azonnal!
Eltelik néhány nap.
– Mondja, Alekszej Makszimovics, mit szólna hozzá, ha az elbeszélését kinyomtatnák?
– Hogy? … Micsoda? Nem értem…
– Pedig egyszerű a dolog. Megmutattam egy szerkesztőnek. Szívesen leközölné, csak azt mondtam: még nincs meg rá a szerző engedélye.
A legény arca piros az örömtől.
– De hiszen… Hát persze hogy megengedem! Úgy örülök! Csak egyet kérek: ne a nevem alatt.
– Jól van, Alekszej Makszimovics, értünk mi a konspirációhoz. Hát válasszon csak magának egy szép írói nevet!
Rövid szünet.
– Már választottam.
– Hadd halljuk!
– Apám emlékére az ő keresztnevét. Vezetéknévnek meg… hiszen keserves világról írok benne…, hadd legyen keserű a nevem! Tehát írják oda az elbeszélés alá: Makszim Gorkij.

19. oldal – A mezítlábasok írója

csillagka P>!

Nincs nyugta, nincs megállása. A nyikolajevi kórházból Odesszába viszi az útja, aztán Ocsakovnál egy sótelepen vállal munkát. Könyörtelen munkát. Olyant, amely könyörtelenekké, társukat gyűlölő fegyencekké teszi a munkásokat. Újonc társukat gonoszul megkínozzák, még a kondérhoz sem engedik közel. S őt ismét egyszer elönti a düh – ezúttal saját magáért: ököllel ront nekik, követeli, hogy mondják meg, miért gyűlölik úgy, miért kínozzák társukat. És sikerül a vastag szennyréteg alól előkaparnia az emberi érzést.
Ismét tanult, ismét gazdagodott, megint továbbindul érthetetlen útján.

11. oldal - A végtelen pusztán

csillagka P>!

Még 1905 végén a forrongó Oroszországban, Gorkij lakásán találkozott a forradalom vezérkara. Vlagyimir Iljics Lenin és a bolsevik párt központi bizottságának többi tagjai feszült érdeklődéssel hallgatták az író szavait. Különösen Lenin: ő mindig az apró részletekből, beszélgetésekből, jelentéktelennek látszó eseményekből építette fel az átfogó képet – ezért különösen érdekelte, hogy az apró jellemző megfigyelések mestere milyennek látta néhány nappal azelőtt Moszkvát, a nagyvárost, az akkor érlelődő események gócpontját. E lázas izgalom hangulata jellemezte első találkozásukat, személyes beszélgetésre akkor sem nyílt alkalmuk.
Második találkozásuk, Helsinkiben, közvetlenül Gorkij amerikai útja előtt, szintén politikai megbeszélés volt.
Végre, az amerikai út után, 1907 májusában, Berlinben már nemcsak az „ügyekről”, a „teendőkről” beszélgettek. Két ember találkozott akkor, és hamar összebarátkoztak. Együtt jártak esténként színházba, és együtt sétáltak, hosszan beszélgetve. Vitáztak is sokat. „Hagyja azt a szocialista vallást, az istenépítést! – mondta neki Lenin. – Csalás az: játék a szavakkal, nem való magának…” De az írót nem egykönnyen győzhette meg. Majd egy hét múlva Londonban Lenin bejelentette, hogy Gorkij részt fog venni a párt ötödik kongresszusán.

112-113. oldal - A balzsamos olasz ég alatt

csillagka P>!

Az anya megjelenése szétoszlatta azoknak az illúziót, akik – könyvkiadók, olvasók, kritikusok – világszerte csak a mezítlábasok írójának, a tolvajok poétájának akarták látni Gorkijt.
Meg kellett tanulniuk, hogy az országutak, az éjjeli menedékhelyek világának ábrázolása mind csak írói eszköz volt. A cél: az Ember keresése. Valamikor Diogenész lámpással kereste az Embert – Gorkij mindig az embertelen környezetben kereste a környezetén felülemelkedni bíró, saját lángoló szívével világosító embert. S most úgy érezte: megtalálta azt az orvosságot, amely magát az embertelenséget fogja meggyógyítani: a forradalmat, amelynek vezére Vlagyimir Iljics Lenin.

114. oldal - A balzsamos olasz ég alatt

csillagka P>!

Viaskodik elkeseredetten, életre-halálra a kis vidéki orosz ügyvédírnok Nietzschével, a világhírű filozófussal. Dávid és Góliát harca ez. Hiszen Nietzsche nem ok nélkül lett világhírűvé, lángeszű ember volt, és rémületes főeszméje – az emberek közötti különbségek természettől való, jogos, erkölcsös és fenntartandó törvénye – mellett a részletekben sok igazságot is kifejezett, költői formában. Nem csoda, hogy annyian olvasták, szinte falták. És hogyan falták! Amikor 1892-ben oroszul is megjelent, a fiatalok vetették rá magukat – de a fiatalok vezérei akkor a szocialisták voltak, a fennálló cári gépezet ellen küzdő radikálisok…hát hogy ezek elől rejtegessék új bálványukat, titokban olvasták Nietzschét. Az a legveszedelmesebb, amit titokban olvasnak sokan. Annak valóban góliáti erejű a hatása.

35-36. oldal - Aki az életet keresi

csillagka P>!

Megörülnek [Alekszej Peskov] jöttének mindig, mert tud nekik beszélni Kazanyról, ahol öt évvel ezelőtt lakott, igazi forradalmárokkal találkozott, sőt végigélte a híres egyetemi zavargásokat is! Olyan dolgok ezek, amelyeknek minden részletéről kifaggatják a tifliszi fiatalok Alekszej Peskovot. És nem bírnak szabadulni varázsától, ha útjairól, bolyongásairól, az országúti csavargók életéről kezd mesélni… Szava mintha delejes volna, mintha gúzsba kötné a hallgatóságot, mert a különös történetek, bűvös-bájos tájak mögött mindig felcsillan maga az Ember… A megbántott és üldözött, a szabadulni kívánó, szebb és tisztább életet kereső Ember…

14. oldal – A mezítlábasok írója

csillagka P>!

Faaprítás – egy éjszakáért; napszámosmunka egyhavi szállásért, kosztért, egyszerű a számadása az olyan embernek, aki az országutakat rója, falutól faluig.
– Hogy hívják ezt a falut, jó asszony?
– Kandibovo, fiam.
– Hát azt megmondá-e, hogy kinél találok szállást éjszakára?
– Ott a sarki fehér házban mindig akad szállás is, munka is a magadfajta legénynek.
– Éppen azt keresem. Köszönöm, öreganyám.

6. oldal - A végtelen pusztán