Radnóti Miklós magyar

Radnóti Miklós (1909-1944)
Budapesten született, 1909. május 5-én. Eredeti neve Glatter Miklós. Születése anyjának és ikertestvérének az életébe került; 11 éves volt, amikor apja meghalt. Az 1920-as évek végén a Radnót falu nevét választotta, mivel Radnóton – Felvidéken, Gömör vármegyében – született a nagyapja.
Nagybátyja, Grosz Dezső gondoskodott róla, az ő kívánságára szerzett kereskedelmi érettségit 1927-ben, a csehországi Reichenberg (ma Liberec) textilipari szakiskolájában.
Szerepelt a Jóság 1929 című antológiában, és néhány rövid életű folyóirat szerkesztésében is részt vett (1928; Kortárs). Két és fél évet nagybátyja vállalatánál dolgozott.
1930-ban megjelent első verseskötete (Pogány köszöntő). Ősszel a szegedi egyetemen magyar-francia szakra iratkozott be. Sík Sándor, „a nagy professzor”, fölfigyelt rá, meghívta tudósképző szemináriumába.
Radnóti egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Falukutató útjaikon a parasztélettel ismerkedett (Tápé, öreg este), részt vett a munkásotthon kulturális életében. Az illegális kommunista párttal már Szeged előtt laza kapcsolatba került, de tagja sohasem lett, sőt nemegyszer bírálta, így pl. a József Attilát elítélő moszkvai írók dogmatizmusát.
1931-ben elkobozták Újmódi pásztorok éneke című kötetét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték; ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. A nyarat Párizsban töltötte. Lírája két kötettel gazdagodott Szegeden (Lábadozó szél 1933; Újhold Buday György fametszeteivel, 1935).
1934-ben bölcsészdoktorrá avatták. Nevének Radnótira magyarítását, mivel ez védett név volt, megkérdezése nélkül Radnóczira módosították. Írásait továbbra is Radnótiként írta alá, a ráerőszakolt névnek pusztán doktori értekezésének egyetemi változatán (Kaffka Margit művészi fejlődése) kellett szerepelnie.
1934-ben házasságot kötött a szerelmes verseit már kora ifjúságától ihlető Gyarmati Fannival.
1935-ben tanári oklevelet szerzett, katedrához mégsem jutott: magánórák adásából, szerény tiszteletdíjakból élt. 1935-ben szerkesztette a 12 fiatal költőt bemutató Korunk című antológiát.
1936-ban tette közzé a pályájának fordulópontjaként emlegetett Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötetét.
1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott. Nyáron egy hónapig Párizsban tartózkodott.
1938-ban megjelent Meredek út című könyve.
1940-ben adta ki Ikrek hava című prózai írását gyermekkoráról. Ezzel egy időben a Válogatott verseket, 1942-ben Naptár című rövid ciklusát jelentette meg.
1940. szeptember 5.-december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július 1-jétől Margittán, Királyhágón, Élesden (Bihar megye), majd a hatvani cukorgyárban, végül a fővárosban szolgált.
A háborús cenzúra nem egy versének közlését törölte, így leginkább csak műfordításaival fordulhatott olvasóihoz; különösen La Fontaine meséin 1943 át. A fordítások javát Orpheus nyomában l943 című kötetben gyűjtötte össze.
1944. május 20-án ismét munkaszolgálatos lett. Német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit, a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verset. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Költészetének erejébe és fennmaradásába vetett hite oly erős volt, hogy még az „erőltetett menet” közben is képes olyan remekművek megírására, mint a négy Razglednica. Noteszába gondosan beírt verseit exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete (Tajtékos ég 1946) a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye.
Abdán végeztek vele magyar keretlegények, 1944. november 9-én.
Kevés olyan magyar művész van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitől egész életében nem szakad el, s egyre erősödő mértékben jelennek meg verseiben a bűntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja. Pomogáts Béla szavaival: „Mintha természet és társadalom azon vetélkedett volna, melyikük pusztítsa el előbb.”

Forrás Wiki és Net

Ha egy korban éltünk volna, biztos halálosan szerelmes lettem volna Mikbe. Kicsit még így is… Minden érdekel, ami ő, érdekes módon a kiábrándítóbb hozzá kapcsolódó történetektől sem szeretem kevésbé, sőt legszívesebben megvédeném mindenkitől. De a szerelem már csak ilyen, nem?

Sokkal szegényebb lenne a világ az ő lábnyoma nélkül.

Azt, hogy ki a kedvenc íróm, nem tudom megmondani, de ha kedvenc költőről van szó, gondolkodás nélkül rávágom, hogy ő az.

Miklóst 14 éves koromban mutatta be nekem az általános iskolai osztályfőnököm, egyben magyartanárom, irodalomórán. Egészen addig nem ismertem az életútját, nagyon az életművét sem; tátott szájjal hallgattam az órát, és az arra következőket is, a verseket, eclogákat, a naplót. Az osztályfőnökömnek is feltűnt, felelhettem is a Mint a bika c. versből, úgy gondolta, hogy majd megvillantja az osztálynak, milyen egy páratlan felelet. Négyest kaptam. Nem haragszom. Mégsem kezdhettem el ordítani, hogy nem akarom hangosan elemezni az eszközeit, mert igazán csak némán érzem őt.

Már általános iskolában is Radnóti volt az egyik kedvencem. A Nem tudhatom-ot kívülről tudom azóta is. Bármikor tudnék tőle olvasni, nekem örök kedvencem marad. <3

Kedvenc a kedvencek között.
Csak ennyi ❤

Ha megkérdezik: „Ugyan már, mondd el nekem a kedvenc költőd!” csak ránézek, vagy a távolba merengek. Nekem nincs egy kedvenc költőm. Nekem kedvenc költőim vannak. Ahová Radnóti is beletartozik. Egyszerűen csak teljesen megfog az írásaival.
Sajnálatos módon távozott, de amit itt hagyott az felbecsülhetetlen.

Megérintenek a versei és a fordításai is, öröm találkozni azzal a kifinomultsággal, amely a kifejezésmódját jellemzi. ♡

Ami azt illeti, nemrég zúgtam bele Radnótiba, de azóta még vele is álmodom. Az egy dolog, hogy a kor, amiben meghalt, a szenvedélyem, ő valahogy kiemelkedik. Továbbá versei határozottan időtállóak, ne menjünk tovább, gondoljunk csak a Himnusz a békéről című művére (egyik nagy kedvenc). „Didergő erdők anyja, téli nap, / Leheld be zúzos fáidat meleggel / S állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk / e háboruk perzselte télben itt / Ahol az ellenállni gyönge lélek / Tanulja már az öklök érveit.” De a vége az, ami igazán beleég az ember agyába. „Így lesz-e? Így. Mert egyszer béke lesz. / Ó, tarts ki addig, lélek, védekezz!” Hát mi ez, ha nem örök érvényű?

Nekem az a fontos, hogy egy vers kiváltson belőlem valami érzelmet, nem elemezgetem. Persze, érdekel mit jelent, de nem ez az elsődleges szempont, amikor olvasok. Radnóti Miklósnak pedig mindig sikerül valamit kiváltania belőlem, néha sajnálatot, borzongást, utálatot vagy egyszerűen csak csodálatot a költészete iránt.