Rab Zsuzsa magyar

Egyszerűen csak haza kéne menni,
a zilált szobát rendbe tenni,
tejet inni, kenyeret enni,
lelassult szívvel áttelelni,
s utána minden elvetélt virágot
egyetlen éjjel megteremni!

Dal, téli utcán

Minden utam hurok lett nyakamon.
Minden szavam: vesztemre-hatalom.

Jóságom: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstü nádas-égés.

Vállammal tartok roggyanó falat.
Tudom, tudom, tudom, hogy rámszakad.

Erőm is: szívem ellen villanó kés.
Szerelmem vastagfüstü nádas-égés.

Futni! Az út hurok lesz nyakamon.
Szólni! A szó vesztemre-hatalom.

Ha rámszakadna, térdig földbe verne!
Ha rámszakadna, övig földbe verne!

Utak, kígyók, sziszegő kötelek.
Ha kioldom is, merre mehetek?

Magam vagyok a vastagfüstü égés.
Magam a szívem ellen villanó kés.

Láttuk dicsőséges képeslapokban:
sapkáján rózsa, lába dobban!
(Szíve fölött fagymarta rózsa,
fénykép, dögcédula.
Még él. Még a haza adósa.)

Bűvölt madár, dermedten álltam
szeme zöldes reflektorában.

Fények a tört havon. Késpenge-fények.
Mennék haza, de hova érek?

– Maradj. – És bukdácsolt utána
meg nem tett mozdulatok árvasága.

Mezítlen arcunkkal fogtunk fel ázott
szélrongyot, hószilánkot.

Mélység fölött letört sirályszárny
a keze. Már meg sem találnám.

Pillanatok borostyánkövei,
ti majd
megőrzitek.

Letört sirályszárny

Ne

Ne igazíts rám puha takarót:
holnap csalánnal takaródzom.

Kezem védőn ne fogd:
reggel tüskedrótba fogódzom.

Vedd vissza altatódalod:
majd megbirkózom a szivemmel.

Ne ölelj énrám takarót:
olyan régen felnőtt az ember.

Pár édes szót hagyj itt inkább nekem,
szálkás beszédet, amit értek.

Add, hogy ahogy volt, úgy legyen,
hogy hétfőimbe visszatérjek.

Csupagyökér ugarom föl ne szántsd:
mézellő füvet nem lövellhet.

De hagyj itt pár fényvillanást
homorúra kidöngölt utam mellett.

Mostanában minden belémtörik:
a szálka, a kihúzott fog, a más
gyerekkora, a lefogott sírás
száj sarkában. Minden belémtörik.

Sziszeg tőle hajszálam is. Pedig
arra neveltek: minden sajdulás
magánügy. És mégis belémtörik
madárzuhanás, závárcsattanás.

Olyan a testem, hogy nem enged el
semmit, ami egyszer beléivódott.
Így szokjatok meg, így szeressetek:

vállamon deres rózsafa telel,
csípőm köré szederinda fonódott.
Másutt szálkák, golyók, tüskék, szegek.

Belémtörik

Bohóc
Mosd le, bohóc, a maszkodat,
mutasd fel ékes arcodat!

Kilenc váltás víz elég lesz:
magad-arcáig elérhetsz,

míg csontváz-velődig
csúf mázad nem evődik.

Vesd le a lottyadt nadrágot,
rúgd le a cúgos-bárkádat,

hányd le a condrát mind, bohóc,
pőre szívedben megfogódzz.

Otthagy a díszes közönség?
Csak a sutaságod röhögték!

Vedd fel a horpadt trombitát.
Ricsajra fogtad? Megbocsát.

Öbleiben még ott bujkál,
amit magadnak rég fújtál –

szélhasogatta ég alatt
zöngetted, hogy a szív szakadt,

fújtad magad-kedvére,
felhők, csikók testvére,

nap kisöccse, hold bátyja,
csillagnyájak bojtárja.

Vándorcirkusz

Esendő zsoltár

Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.
És aki föl nem veszi az ő keresztjét, és úgy nem követ engem, nem méltó énhozzám.
Máté,10:37-38

Nehéz a te törvényed és a te ítélőszéked magasan van.
Kedvesek énnekem az emberi arcok, és atyámfiainak csókjaitól orcámat meg nem törülöm.
Oktalan szeretetük gyűlöletes a szemedben és gágogásnak hallod beszédöket.
És kedves énnekem a vizek sodra, patakok fodra és tengerek vastaréja. Bizony még a szöges esők, korbácsos szelek is kedvesek énnekem.
A te súlyos szemgolyód nem fordul azokra, kőfalat néz a te szemed a vizek partján is.
És kedvesek énnekem a zeneszerszámok, vigadozásuk édes a fülemnek.
Te bezártad a te füledet, belül zuhog abban egyedülvalóságod mély dobszava.
És kedvesek énnekem az utak, a földből, a kőből, a vasból és a levegőből valók, és hívásuknak ellen nem állhat gyarló vágyakozásom.
A te széked mozdulatlan, és mind a föld gyönyörűsége hívság te neked.
Nehéz a te törvényed, és a te ítélőszéked magasan van.
Az én testem gyönge, és lelkem alacsonyan jár a füvek között.
Leteszem azért a te keresztedet, és vizeknek, szeleknek, pörgő évszakoknak, kígyózó utaknak, tenger-keserű magányosságnak én veszendő életemet általadom.

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.

Fények, rigók élnek velem.
Üvegyhegy túlfelén lakom.
Az ösvény régen jeltelen.
Ajtómat sarkig tárhatom.

De valahol már ellenem
cihelődik a fájdalom:
szerelem – kő a nyelvemen,
tüzes kereszt a hátamon.

Üvegyhegy