!

Poszler György magyar

Tudástár · 2 kapcsolódó alkotó

Nemférfi

Képek 1

Könyvei 18

Poszler György: Zuhanás a végkifejlet felé
Poszler György: Az évszázad csapdái
Poszler György: Szerb Antal
Poszler György: Az elszabadult hajóágyú
Poszler György: Találkozások
Poszler György: A regény válaszútjai
Poszler György: Az angyal és a kard
Poszler György: Szerb Antal pályakezdése
Poszler György: Ars poetica – Ars teoretica
Poszler György: A „másik” város

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Gyorsuló idő · Ariadné KönyveK Komp-Press · Műelemzések kiskönyvtára · Irodalomtörténeti Füzetek Akadémiai

Szerkesztései 1

Poszler György (szerk.): A társadalomtudományok szerepe a változó világban

Antológiák 2

Péntek János (szerk.): Szöveg és stílus
Kis Tamás (szerk.): Marxista-leninista esztétika

Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

…a létkérdés és a sorskérdés között lényeges a különbség. A sorskérdés zárt. Azt
sugallja, hogy valami ránk méretett, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A létkérdés nyitott. Azt sejteti, hogy valami elé kerültünk, amit magunk is formálhatunk.

119. oldal, Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről

vargarockzsolt>!

a létkérdés és a sorskérdés között lényeges a különbség. A sorskérdés zárt. Azt sugallja, hogy valami ránk méretett, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. A létkérdés nyitott. Azt sejteti, hogy valami elé kerültünk, amit magunk is formálhatunk.
[…]
Bethlen Gábortól, a „nagy fejedelem”-től Lippa átadását követeli a Szultán. A teljesítés sorskérdés. Ami a fejedelemségre megváltoztathatatlanul ráméretett. Megtagadása végzetes hiba. Tehát a „nagy fejedelem”. Létkérdéssé alakítja a sorskérdést. Befolyásolhatóvá teszi a befolyásolhatatlant. Megostromolja Lippát, és átadja a Szultánnak. Vigyázzunk! Magyar vár. Magyarok védik magyar fegyverekkel. Magyarok ostromolják magyar fegyverekkel. És magyarok vére és halála árán átadja a töröknek. A megváltoztathatatlan sorskérdést megváltoztatható létkérdéssé tette. De magyar érdekek ellenére tette. Vagy hogy is van? Lippa megszerzéséért a Szultán tíz évre elengedi az adót. És a Nagyvezér rangjára emeli a fejedelmet. Semmi sem egyértelmű. Lippa törökké tétele veszteség. Nem vereség, csak veszteség. Az adó elengedése nyereség. Nem győzelem, csak nyereség. A sorskérdésből létkérdés lesz. De ennek veszteség az ára. Valami csupán bölcseleti eredményből, a sorskérdés létkérdéssé enyhüléséből lesz egy hatalmi veszteség és egy anyagi nyereség. Gazdagabb fejedelemség a török Lippa mellett. Mi ez? Értékesebb vagy értéktelenebb fejedelemség? Morálisan értéktelenebb? Praktikusan értékesebb? Létezik ilyen dilemma?

119-120. oldal, Borús gondolatok az erdélyi magyarság száz évéről.

vargarockzsolt>!

Hány „nem” kell Trianon tagadásához? Exkurzus Károlyi Mihályról

„…ha a párizsi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkezési joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot. […] Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, amely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”
Mondatok Károlyi Mihály szatmári beszédéből. Amit a nevezetes Székely Hadosztályhoz intézett. Meg kell állnom egy pillanatra. A „nem […] soha” gondolkodtat el. Erről lehet szó? Tegyünk oda még egy „nem” et. És akkor „nem, nem soha” lesz. A születő rend dacos tagadása Trianonra. Egy „nem” még az árulás része? Két „nem” már a feltámadás ígérete?
Mert hiszen Károlyi áruló. Az ő bűne az összeomlás. Meg persze Trianon.
Az a baj, hogy nem tudom, mit is árult el. A háborúba nem ő vitte az országot. A háborút nem ő vesztette el. A trianoni békét nem ő írta alá. Most már azt is tudjuk, a kommünnek nem adta át a hatalmat. Naivan nagyzoló beszédében még tiltakozott is a fenyegető béke ellen. Meg is fenyegette a győzteseket. Igaz, nem tudjuk, ő sem tudhatta, mivel szabadította volna fel az országot. És mi lett volna, ha nem írja alá – soha! – a békét. Nem tudjuk, nem tudta. De beszéde nem egy bűnös áruló, inkább egy kétségbeesett hazafi szava. Átvett egy szétesett országot, és nem tudott mit kezdeni vele. Nem volt tehetséges politikus. De ha az lett volna, sem tudhatta volna. Még fél esztendő sem adatott neki a magyar históriában. Ám azalatt kikiáltotta a köztársaságot. Megkísérelte megoldani a földkérdést. Próbálkozott a nemzetiségi dilemmákkal. Nem az ő bűne, hogy a köztársaságot elsöpörték. A fölkérdésben saját birtoka felosztásáig jutott. A nemzetiségi dilemmákhoz már késő volt. Megnyitott egy utat, ami a polgári demokráciához vezethetett. De senki sem ment, mehetett utána. Ráomlott egy elavult rendszer. Amit nem ő épített fel, és nem ő ásott alá. De bűnbaknak jó volt. Szobra törékeny alakját ingatag gótikus ívek alá állította. Most zúdították a nyakába. Bízom benne, hogy visszaállítható.

1 hozzászólás
dacecc P>!

Morbid vízió egy díszfelvonulásról

Nehezen tudok szabadulni a gondolattól, mi lenne, ha emlékművet avatnék. Ahogy több helyen is teszik mostanság idehaza. Csak úgy magamnak. Íróasztal mellett. A számítógép előtt. Nem kétséges. Kell hozzá egy díszfelvonulás. Ezt vizionálom – gyötrelmes szórakozásként. Így valahogy.
A felvonulók előtt maga a kormányzó léptetne. Természetesen fehér lován. Tengernagyi egyenruhájában. Simán, feszesen, vasaltan. Ahogy éppen kihozták a tisztítóból. Néhány lépéssel mögötte maga a menet.
Somogyi és Bacsó vezetné a sort. A két meggyilkolt szerkesztő. Kissé puffadtan a fulladástól. Ahogy kihúzták őket a Dunából. Mögöttük a rendcsinálás (fehér terror?) áldozatai. Siófokról, Orgoványból és máshonnan, a Dél-Dunántúlról és az Alföldről (több százan). Vörös matrózok, direktóriumi tagok, forradalmi kiküldöttek, zsidó vegyesboltosok. Nem magyar állampolgárok, „hontalan” zsidók. Kamenyec-Podolszkijból. Mintegy tizenhat-húszezren. Akiket kitelepítettek Galíciába. Ahol kivégezték őket az SS-kommandók.
Kis kihagyás után, új szakaszként vánszorog a 2. magyar hadsereg, egyenesen a Don-kanyarból. Külön-külön a hídfőcsatákban és az áttöréskor elesettek. Ágyútűzben eltaláltak, tankoktól eltaposottak, havon megfagyottak, tábori csendőröktől kivégezettek, kórházban megcsonkítottak. Majdnem kétszázezren. Aztán kis kihagyás után újra több százezer vidéki zsidó. Deportáltak, elgázosítottak, agyonvertek, halálra dolgoztatottak.
Nagyon hosszú a sor. Nem is látom jól a végét.
Igen homályosan két csoport jövetelét sejtem. Az egyikben zsidók lehetnek. Hiszen sárga csillag van a ruhájukon. Férfiak, nők, gyerekek. Fiatalok és öregek is. Milyen furcsa. Kezükben nemzeti színű zászló. Hálás mosollyal lengetik a fehér ló lovasa felé. Csak félig értem. Talán a megmentett pesti zsidók vonulnak. Azóta sem fogom igazán fel. Miért mentette meg a pestieket, ha a vidékieket nem? Miért engedte meggyilkolni a vidékieket, ha a pestieket nem? Miért ünneplendő a pestiek megmentése? Miért nem kárhoztatandó a vidékiek sorsukra hagyása?
Aztán még látni vélek halott katonákat, sebesült leventéket, pincében rejtőzködő öregasszonyokat, pincéből előbújó vénembereket. Igen, a pesti ostrom áldozatai, testi-lelki nyomorékjai.
Mindezek hátterében a romba dőlt ország. Felrobbantott hidak, kiégett házak, lerombolt templomok. Mennek, és meghúzódnak a fehér ló lovasa mögött.
Vajon van innen visszaút? Vajon lehet ebből feltámadás?

18-19. oldal

bat79>!

Az egyedülvalóság érzéséből való kitörés vágya, a magánynak a szellemi szektázással megkísérelt gyógyítása, illetőleg tüneti kezelése Szerb életpályájának mindig egyik legfőbb mozgatóereje marad.

86. oldal

Kapcsolódó szócikkek: magány · Szerb Antal
bat79>!

…a lélek legszebb ruhája az intellektus, de éppen ennek a közvetlen megvallásnak a mélyén érezni valami alig tompított szkepticizmust. … A Kölcsey-, az Ibsen- és a Vörösmarty-portréban az intellektus hegemóniájának nyílt vállalása mögött egy mélyebben fekvő, akaratlan, de éppen ezért őszintébbnek tűnő vallomás is kitapintható. E szemérmes vallomás szerint Vörösmartyban ott reszket a szenvedélymentességtől való félelem. Kölcsey tudja, hogy az élet legfőbb értelme az érzelem, és Ibsent – itt érkezünk el a legféltettebben elrejtett lelki rezdüléshez – önvizsgáló szenvedélye megakadályozza az élet bátor és teljes kiélésében. … Az esszék tudós szerzője elítéli, és kívánja, féli és szereti az ösztönvilág veszedelmes, de bátor, pusztító, de szép szörnyetegeit. Akarata és hite a tudaté, de vágya és szerelme a szenvedélyé, amelyet kordában tart és elsorvaszt benne az örökké kínzóan éber önkontroll, az ösztönök szép mámorát szertefoszlató intellektus. Ibsenről szóló szavai saját fájdalmát öntik formába: „ha szemlélem magam dühömben, nem tudok igazán dühös lenni, ha szemlélem szerelmes-magamat, nem tudok igazán szerelmes lenni – és végezetül az önszemlélet válik a lélek egyetlen, sötét és hideg szenvedélyévé”.

144. l.

bat79>!

Addig igazi keresztény nem lehetek, amíg a szépség iránt való, tiszta és – csalhatatlanul érzem – helyes szeretetemet valami módon pogánynak tudom, és nem tudom összhangba hozni hitemmel… Vagy a keresztényi, evidensen keresztényi dolgok szépségében szabad csak gyönyörködnöm – ezt nem lehet –, vagy meg kell találni a pogány dolgok megváltását az átélésen keresztül, szóval átélésem módjában… Szintézisre kell hozni a görögséget és a kereszténységet.
[A huszonegy éves Szerb A. naplójából]

82-83. l.