Polner Zoltán magyar
1933. január 24. (Szeged) –
Katalógusnév | Polner Zoltán |
---|---|
Nem | férfi |
Könyvei 21
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Tisza hangja Bába
Szerkesztései 1
Fordításai 1
Antológiák 3
Népszerű idézetek
Szonettek J.A. fehér ingéről
I.
Mát megint az az átkozott fehér ing,
de hiszen vásott, régen elszakadt.
Penészes mosókonyhák keserítik
sorsom s te még meggyújtod hajad
s kettéhasítod magadon az inget,
hogy sírjak es rettegjek szüntelen!
Mondd, mit is gondoljak, jaj, mit is higgyek
rólad, ki egykor egy voltál velem?
Csak üldögélsz s a csöpp hangyákat nézed,
míg virágokon babrál az enyészet
s a fáknak meddő, sárga árnya van.
Vagy arról faggatsz egyre, hogy apádat
miért is őrzi titok s annyi bánat?
A sírba viszel lassan kisfiam!
II.
Az én igazam kezdettől örök,
mert bolygók ragyognak a homlokomban
s a teremtés kozmosza megjelölt,
hogy önmagamat törvényként kimondjam.
Költő vagyok.Az ujjaim közül
smaralgdzöld mezőt pörgetek a fénybe,
hol a szegények álma üdvözül.
és tündöklik majd ingem hófehérje.
Vajon milyen éjszaka várna rám,
ha egyszer fényes termekbe léphetnék?
Előbb szelíden hazahajtanám
a kék időt legelő naplementét,
s nézném ánulva a nők szemét,
hol csillagokkal torlódik az ég.
III.
Megtorpanok az éjben hirtelen,
mint az őzek, ha léptek neszét hallják.
Nem vittem sokra eddig, azt hiszem,
senkik járatták velem a bolondját.
Különben mindegy.Tárva fenn a menny.
Hatalmas hóeséssel üzen Isten.
E tisztaságban gyémánt-végtelen,
de hajnalra már csupa vér az ingem.
Legendák angyala, hű képzelet:
mi mindent láttam, mire szavam sincs még!
Roncsolja szívem riadt keserűség,
s kik körülállnak mind idegenek,
csak azt várják, hogy testem letakarják
térképeddel elárvult Magyarország.
REKVIEM
Temesselek a szélbe? Hajnalok
fehér dombjára? Hová temesselek?
Romokban áll az éjszaka.
Mondd, miért zsendül
az elvesző búza? Kalászát érni
miért nem hagyja a föld?
Anyaságod: megtizedelt öröm.
Ajtónkon nem fér be az üres bölcső.
Kiterítve szótlanságunkban
kihűlt csöppség pihen.
Amíg szét nem hasogatják az esők
szomorúságunk vásznait.
49. oldal, Rekviem (Magvető, 1971)
HALOTTLAKODALMA
Utoljára eszünk együtt, édesfiam.
Üres széked árválkodik az asztalfőn,
fehérlik tányérod mélye. Jaj, legénykém,
nem is tudlak elsiratni bánatomban.
Hasadozik arcom fénye, kezem reszket,
jaj, hogy gyászra szültelek csak, néma torra.
Nem hallja már senki csengő nevetésed,
simogató hangodat is elfelejtik.
Íme, a te lakodalmad ősz anyáddal,
aki neked levest merít utoljára:
gyönge kézzel felfogom a tányérodat,
viszem ki az udvarunkba jó kutyádnak,
öntözöm elé a földre tiszta étked,
látom kedves galambjaid veszni, hullni.
Utánad pusztul az állat mind egy szálig.
Jaj, milyen vad, húsevő-halál virágzik.
66. oldal (Magvető, 1971)3