Philip K. Dick amerikai

PKD-ről mindenki azt gondolja, hogy Sci-Fi író. Pedig valójában nem. Aki fantasztikus novellákat, regényeket ír, az általában kitalál egy ötletet, amit kibont és leír. De mit mondjunk arra az emberre, aki nem ötleteket talál ki, hanem megél bizonyos dolgokat, amire nem igazán tud magyarázatot adni, elkezdi kutatni a lehetséges (és kevésbé lehetséges) magyarázatokat, és írásai erről szólnak? Azt mondanám, hogy igenis vegyük komolyan PKD állításait, és magunk is eredjünk a nyomába. Nem biztos, hogy ugyanarra a következtetésre jutunk végül, de aki következetes, az megláthat sok különös dolgot. Vagy csak tegyünk fel néhány kérdést, és próbáljunk rájuk válaszolni: Vannak szimulákrumok körülöttünk? Ha vannak, hogyan tudjuk megkülönböztetni az emberektől? Van valamiféle kozmikus értelem a világ mögött, vagy teljesen magunkra vagyunk hagyatva? Létezik-e szabadság? Meg tudjuk-e változtatni a múltunkat?
Szóval olvassuk PKD-t, gondolkozzunk, és hátha egyszer sikerül visszaemlékeznünk nekünk is egy-két olyan múltra, amely látszólag nem volt, mi mégis emlékszünk rá.

Dick egy szenvedő őrült volt,látnoki képességekkel megáldva. Nehéz élete lehetett, de amit hátrahagyott az utánozhatatlan.

Ő az,aki megszerettette velem a sci-fit. Egyszerűen imádom!!

Philip K. Dick egy isten. Vagyis, bocsánat, “a valóság egy tágabb kontinuumának, egy felsőbbrendű dimenziónak a lakója, aki a miénk felett álló multidimenzionális realitássíkból transzponálta magát közénk”.
A recept: végy egy egyszerű, ám elképesztően abszurd alaphelyzetet, ami szinte senkinek nem jutna eszébe, pl. egy istent egy dobozban, ezt a helyzetet, legyen bármilyen képtelen, tálald olyan tárgyilagosan, hogy az olvasó egy percig se idegenkedjen, rögtön azt érezze, ott van, aztán történjenek furcsábbnál furcsább események, talán kicsit felületesen előadva, nem törődve az esetleges következetlenségekkel, végül fulladjon ki a sztori céltalanul vagy pusztuljon ki az egész emberiség.
Kicsit szomorú és ijesztő, mennyire szorongott Dick, mennyire félt egy háborútól, akár emberek, akár robotok állnak a másik oldalon. A kitalált eszközei zseniálisak. Pontosan ezért nem értem, hogy az informatikai képzelgései miért nem léptek túl a szalagos megoldásokon.
Ha a novelláit olvasom, és nem tudom, hol lesz vége, nem úgy mint egy könyvnél, akkor teljesen váratlanul tud vége szakadni a történeteinek. Egyszer csak már nincs tovább, de nem érzem, hogy ez tudatos lenne, hogy ennek célja volna.
Az ötletei, a gondolatvilága megunhatatlan. Ha ráéreztél az ízére, mindig el akarod olvasni a következő művét. A befejezés, vagy hogy egyáltalán mit tud kezdeni az ötletével, teljesen hektikus színvonalú, de az ötletek maguk mindig zseniálisak.
Dicknek szüksége lett volna egy írótársra, aki rendberakja a következetlenségeket, segít szépen kidolgozni a részleteket és ír hozzá egy jelentőségteljes befejezést. Engem ezért mindig is egy kettős érzés tölt el, ha arra gondolok, Dick jó iró volt-e. Ha az ötleteit nézem, utánozhatatlan, inspiráló, ha a befejezéseit, akkor átlagon aluli. De ha utóbbival megbarátkozom, és nem várok el sokat, mindig meg tud lepni!

PKD műveit azoknak is érdemes olvasni, akik alapjáraton nem sci-fi rajongók. Bár jó magam nem vagyok otthon a sci-fi témában, azért azt mégis megjegyezném, hogy PKD esetében ez a sci-fi skatulya nem tükrözi művei egyediségét. Az eddig olvasott regények alapján nagyon jó írónak tartom, ráadásul az általam annyira nem kedvelt tudományos maszlagot is eléggé rövidre fogja, így a történetei pörgősek, lényegre törőek, és változatosak. Szavai elgondolkodtatóak, és néha nyomasztóak, de bárhol is vagy a világban, PKD-t olvasni igazi kikapcsolódás.

Tökéletes. Ennyi.