Petra Hůlová cseh
1979. július 12. (Prága) –
Tudástár · 1 kapcsolódó alkotó
Katalógusnév | Hůlová, Petra |
---|---|
Nem | nő |
Könyvei 6
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Szépirodalmi kötetek Metropolis Media
Népszerű idézetek
Bárcsak egy kicsit is okulna a tanácsaimból. De én hiszek abban, hogy így sem egészen hiábavaló minden.
Akár meghallgatja a tanácsaimat, akár nem, úgyis elraktározódnak a fejében, hogy egyszer majd hasznukat vegye. Sokszor eszébe jut majd még a nagymamája, és hogy a dolgok tényleg úgy vannak, ahogy ő mondta. Mert tényleg úgy vannak.
Ezért nem szeretek ismerkedni. Az utána következő lábujjhegyen járás miatt. A csendes önvád és a másik kimondatlan elárulása miatt.
Ilyenkor aztán másnap néha ki sem mászok az ágyból. Egyszerűen nem kelek fel. A reggelek a legrosszabbak. Meg az ablak mögött a darazsakkal teli utca.
Csak kávét főzök, amit aztán a paplan alatt fogyasztok el. Az ágyneműhuzaton egyre szaporodnak a világosbarna karikák, és az ágy mellett jó néhány bögre hever kávézaccal az alján. Az orrom hegyéig magamra húzom a takarót., és azon gondolkozom, mihez is kezdhetnék. Nézem a kezemet, hogyan ragadja meg az ágy mellett heverő könyvek egyikét. Olvasok néhány órát, aztán ugyanaz a kéz megint visszateszi ugyanoda. A szőnyegen árnyak táncolnak, felettük pedig több sávban fénylőn nyüzsög a por. Pillantásom a polcon lévő könyvek gerincére ugrik, és betűzöm a regények címét, amiket már olvastam, és azokét, amiket nem.
134. oldal
Vagy vegyük például a szülőket. Családi sziklatömbök. Rabláncok, amiket a boldogtalan gyermekek vonszolnak maguk után. Hallgatag esték, párnába hüppögés. Aztán éjjel valaki bemászik az erkélyen keresztül, reggel pedig ott hever az asztalon a reszkető kézzel írt üzenet, hogy már az elejétől fogva nem működött az egész.
7-8. oldal
Gyermekkorom és fiatalkorom hosszú évei során ugyan egyszer sem mondtam, de tulajdonképpen soha nem értettem, miért is vannak ők együtt. Már amikor általános iskolába jártam, külön szobájuk volt. Anyámhoz tévézni, apámhoz rádiót hallgatni jártam. Lefekvés előtt pedig mindkettejükhöz külön-külön elbúcsúzni […]
54. oldal
Én fiatalkoromban sem voltam oda az iddogálásért. Csak elnehezednének a lábaim, és a falat bámulnám. A többiek akkoriban, azt hiszem, azt gondolták, hogy zárkózott vagyok, és nem tudok feloldódni, de nem volt igazuk. Elég volt, ha nevetni láttam őket, és egyből csatlakoztam hozzájuk. Kamaszként így jártunk együtt mindenhová. Ha mindet összeadnánk, egész heteket töltöttünk az asztal mellett. Mindenki söröskorsót szorongatott a kezében, és egyre jobban kipirultak. Aztán nevetni kezdtek, és én is velük. Egymás szavába vágtunk, és néhány óra múlva lehanyatlottak az első fejek az asztalra. Az enyém soha. Nézem azokat a hajakat a sörben, az asztallapra zuhant arcokat, és nagyon visszataszítónak találtam mindent. Beszélgetések, amelyekre másnap senki sem emlékezett, azoknak a nevetése, akik máskor soha el sem mosolyodtak, egymáshoz simulás olyasvalakikkel, akikkel azután senki sem akart már érintkezni.