Pedro Antonio de Alarcón spanyol

1848. március 26-án délután lövöldözésre és közelharcra került a sor Madridban egy maroknyi honpolgár – azelőtt még szokatlan kiáltással, „Éljen a köztársaság!”-gal lehelték ki lelküket – meg a spanyol királyi hadsereg közt; ez utóbbit Ataulfo hívta életre vagy alkotta meg, Don Pelayo alakította át, és Trastamara szervezte újjá, akkori látható vezére pedig Don Ramón María Narváez miniszterelnök és hadügyminiszter volt II. Izabella nevében…

(első mondat)

– Tudok! Azt mondtam, tudok!… De mi az, hogy tudok? Azelőtt azt gondoltam, az ember mindent meg tud tenni, amit csak akar, de most már látom, hogy még akarni se tudja, amit kell… Adta fehérnépe!

60. oldal

Én csak viszonzom a maga érzelmeit.

76. oldal

Azon a napon, a melyről beszélünk (április 5-én, szombaton) már délutáni egy óra lehetett, és a félelmetes tájékon, amelyet a szomszédos hegységek kanyarulatai minden tekintet elől védenek, még egyetlen élő se tünt fel. Semmi sem zavarta az emlősök, madarak, hüllők és rovarok magányát és örömét. Mindnyájan elégedettek és vidámak voltak, hogy a szeretetreméltó és szép Tavasz arra méltatta őket, hogy felhágjon e zord magaslatokra és körükben néhány napot töltsön.

I. Szinfónia

Különben se hiszem, hogy mi, asszonyok valami menlevelet kaptunk; ne legyen bennünk annyi szégyenérzés, annyi bátorság, mint a férfiakban?

10. oldal

„Fábián Conde
A közvélemény
1861 farsang utolsó hétfője volt s a nap azon órája, melyben pokoli mód nyüzsögtek Madridban mindenütt, a többé-kevésbbé tréfás s illedelmes álarczosok, a jókedvű diáktársaságok, pénzleső, nőszemélyek, a tánczosnők csapatai, a jelképes diszítményekkel föltornyozott czifra szekerek, a dominós kocsisú pompás fogatok, a férfiruhát öltött nőcskék s a nőknek átöltözött főrangú úrfiak. Szóval délután fél négyre járt, mikor egy előkelő, csinos fiatal ember, ki maga hajtotta feletébb könnyed külsejü kocsiját, egy úgynevezett cesto-t, az Espoz y Mina útczából jövet végig haladt a Puerto del Solon, a Preciados útczának tartva, miközben nagy erőfeszítésébe került el nem gázolni valakit, amint át küszködött a vele szembe özönlő emberáradaton, mely viszont az Alcala útczába vagy a San Jeronimo corsóra törekedett, hogy onnan a Pradóra juthasson el, – mert ilyenkor itt volt a góczpontja minden élénkségnek, vidámságnak.”

Különös történetek
Érdemek és szolgálatok.

Hősünket mindenki szegény, nyúlánk termetű, jóságos fekete szemű, sima homlokú, csodaszép kezű, halvány arcú fiatal embernek ismerte, ki ütött kopott öltözetet viselt; nagyon büszke, magába vonuló és mogorva kedélyű volt. Tizenkilencedik évét élte és Gil Gilnek hivták.
Gil Gilnek atyja, de már nagyapja, dédapja, ősapja is a cipészmesterséget űzte; anyjának, Lopez Krisztinának, kit hősünk születésekor vesztett el, szülei, nagyszülei ugyancsak cipész-művészek valának.
Gil János, mélabús hősünk atyja, fiát csak akkor kezdte szeretni, midőn ő is, fia is árván állottak a világon…, ebből én azt a merész következtetést vonom le, hogy a jámbor cipész és Lopez Krisztina házassága a rövid, de szerencsétlen házasságok mintaképe lehetett.
Gil Gil szüleinek házassága után hét hónap múlva született… Mondtuk, hogy a házasság nem volt. boldog; mindazáltal Lopez Krisztina megérdemelte volna, hogy jobban megsirassák mint a hogy férje tevé, mert midőn az ősei cipészműhelyéből a férje cipészségébe került, rendkívüli szépségén, drága ruháin, finom ágyneműin kívül egy gazdag, állandó megrendelőt is hozott férjének hozományul; ez az állandó megrendelő gróf volt; Rionuevo gróf, kinek nehány hónapon át, – ha nem csalódunk, hát hét hónapig – az a különös szeszélye volt, hogy kicsiny, finom lábacskáit a jámbor János mester esetlen cipőibe bujtassa.

A régi püspöki székváros és a fővárosa között ama nevezetes tartománynak, ahol még nagyon sok kereszténynek öltözött mórral találkozhatni: e tájakat választófalként elkülönítő hegyhát emelkedik, amely a legmeredekebb és legszebb egész Spanyolországban.
A két várost egymástól elválasztó nagy hegyhát e sarkantyújának alapzata körülbelül tiz mérföld, közémagassága pedig hat-hétezer láb a tenger felszíne fölött. E magaslatra meredek hegyoldalokon felmenni s aztán más, nem kevésbbé meredek lejtőkön leszállni: ez teszi közös feladatát mindazoknak, kik egyik kerületből a másikba jönnek vagy mennek. És ezt az utat akkortájt, amikor e történet kezdődött, csak egy rossz gyalogúton át lehetett megtenni, amelyet rövid idő óta még százszor rosszabb kocsiúttá alakítottak át

– Látja, a világon senki se tromfolja le magát, csak én.

41. oldal

[…] a szalon ajtaján halk kopogtatás hallatszott, majd Angustias szólalt meg:
– Szabad?
– Jöjjön akár egy regimenttel lóhalálában! – […]

61. oldal