!

Pávai Patak Márta

Patak Márta

Könyvei 2

Patak Márta: Enyhítő körülmények között
Patak Márta: A test mindent tud

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Scolar L!ve

Szerkesztései 1

Kuczka Péter – Száraz M. György – Pávai Patak Márta (szerk.): Pannon Enciklopédia – Magyarország földje

Fordításai 38

Jorge Bucay: Életmesék
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám
Isabel Allende: A szerencse lánya
Jorge Bucay: Elgondolkodtató történetek
Julio Cortázar: Rítusok
Enrique Vila-Matas: Bartleby és társai
Carmen Laforet: A semmi
Carlos Fuentes: Laura Díaz évről évre
Jorge Bucay: Levelek Claudiának
Eugenia Rico: Szomorú szeretők

Antológiák 1

Sárközy Bence (szerk.): Körkép 2011

Népszerű idézetek

>!
ppeva P

Imrének nagyon kevés fogalma van a mai Magyarországról, erre Matyi hamar rájön. A véráztatta drága magyar föld kopottas, harmadik generációra örökített mítosza él benne. A legszívesebben azt mondaná neki, ha jót akar, felejtse el, amit a nagyapjától hallott Újvidékről, Budapestről, Magyarországról. Ha tényleg meg akarja tudni, mi történt, miután a nagyapja kivándorolt [Uruguayba], akkor nézze visszafelé az eseményeket. Vagy jobban jár, ha elolvas egy-két Gion Nándor-regényt.

192. oldal

>!
ppeva P

Imre elindul Magyarkanizsa felé, fel se fogja, hogy ez már nem Magyarország, nem is sejti, hogy odaát még zajlik a háború. Csak megy, meglátja az első traktort a földeken, semmi különbség, otthon is ugyanígy járnak a traktorok a határban. Odább birkanyájat terel a juhász, hangosan csaholva keríti a két bojtárkutya, a juhásznak elég csak inteni, tudják, mi a dolguk, szaladnak lobogó füllel, mert munka van.

56. oldal

Kapcsolódó szócikkek: traktor
3 hozzászólás
>!
vebea

Kilencvenben halt meg az apjuk, az anyjuk átköltözött a színészgarzonba, mert a régi házat eladta a színház. De továbbra sem tartott rájuk igényt. Megittak vele egy kávét vagy néhány üveg sört, elmesélte, milyen rendezői felfogás szerint játssza az éppen aktuális szerepét, és ők bólogatva végighallgatták. Élvezték, ahogy beszél róla, mert őszinte volt. Abban az egyben tudott őszinte lenni, ahogy a színházról, a szerepeiről mesélt.

31. oldal

>!
Patak_Márta

Maga elé képzeli az ottani Duna-partot, a péterváradi erőd toronyóráját, amilyennek Matyi szobája faláról ismeri, látja a fehér tornyon azt a hatalmas fekete számlapot, rajta a római számokat, és a két felcserélt mutatót, hogy a nagymutató már jó messziről jelezze az egészet a hajósnak a Dunán. De hogy ez a város milyen lehet, ahogy majd holnap fogad bennünket, azt meg se próbálja elképzelni, mindenesetre annyit megállapít magában, hogy Újvidékről nézve biztos jóval messzebb lehet a péterváradi erőd, mint itt a Kis-Duna túlpartján ez a sziget, ez a falu.
Imre pillantása végigsiklik a gáton, a töltésoldalban üresen tátongó átjárón, ahová árvízkor leengednek egy vasajtót, az lesz a zsilip, annak a túloldalán bőg-zubog a félelmetes víztömeg, mikor vonul le a tetőző árhullám.
Imre nem láthatta, el se tudja képzelni, milyen ott, amikor télen szikrázó napsütésben a Dunán úsznak lassan lefelé a behavazott jégtáblák, a parton amerre lépek, mintha millió parányi tükörben csillanna meg a napsugár, a nagy fehérségen mindenütt pici fényküllők villannak, és amikor tekintetemet felemelve a napba nézek, majd vissza, a hóra, a rávetülő utókép rózsaszínes, majdnem piros korongjai egymástól mindig azonos távolságra, szabályos alakzatban táncolnak előttem a hómezőn. Teliholdnál, az év legfényesebb éjszakáján, holdpermet sziporkázik a zajló jégtáblák töredezett tükörfelszínén. Csönd van, és nagyon hideg, minden jégtábla viszi magával a holdfényt, mindnek saját holdja lesz, mint az égitesteknek, és viszik lefelé magukkal Újvidék felé.

>!
Patak_Márta

Kimerevítve a pillanat se mond semmit. Csak folyamatában ér valamit. Hogy ott legyen az előtte és az utána. Mikor várunk rá, és amikor véget ért. Hogy fájjon. Nagyon fájjon a hiánya, ahogy csak elvesztett szerelem tud fájni. Mintha kitépték volna a szívünket. Vagyunk, de mégse vagyunk igazán. Összevissza csatangolunk az utcán, minden olyan idegen, mintha nem is mi járnánk a cipőnkben, hanem valami idegen láb vinné az idegen testben azt a szív nélküli lényt, aki maradt belőlünk. És egyszer csak megint felcsillan a remény. Megint várhatjuk azt a pillanatot. Érezzük azt az iszonytatóan nehéz érzést, amit csak felnőtt, józan ember képes magában fölfedezni, mikor a pillanatra vár. Mintha késleltetni szeretné. Egyre jobban kitolná a várakozás idejét. Mert legszebb a várakozás ideje. Mikor a pillanat reménye már felragyogott, teljes fényében, hónapok, napok, órák vannak csak hátra addig a percig, amikor majd bekövetkezik, amire olyan nagyon várunk. De tudjuk már, hiszen épp eleget csalódtunk, hogy hiába várjuk, talán mégsem jön el, és ez a szorongás is bennünk van egyszerre, ez teszi széppé a várakozást, hogy mindig benne van a bizonyosság hiánya.

>!
Patak_Márta

Csak kollektíve lehetett igazságot szolgáltatni, az utókornak egyébként is csak felmenteni van joga. Mihelyt az egyén oldaláról kezdjük nézni, mindjárt igaza lesz mindkét félnek. Ez a tragédia. Ezért nincs soha igazság, a kétszer kettő meg a ne ölj igazságán kívül. Mert hiába van igazad, a ne ölj mindig fölötted áll. Akkor is, ha önvédelemből teszed, amit teszel. Legfeljebb enyhítő körülménynek tekintik.
Szeretném elérni, hogy ne az emigrációban felnőtt nemzedék hamis illúzióit dédelgesd magadban, mert az a világ a valóságban sose létezett, nem is lesz soha, az a testvértelen nemzet Európa szívében, Magyarország is csak egy hely, ahol emberek élnek, Horthy Miklós lisszaboni síremlékére pedig helyesírási hibával vésték fel a Himnusz első sorát, és senkinek nem jutott eszébe az emigrációban, hogy kijavíttassa, hát mit sirathatnánk, mire mondhatnánk ma Magyarországon, hogy mindez csak volt és odavan, ahogyan Romhányi mondja Gyulainál az elbukott szabadságharc után?
Negyvennégyben, amikor vonul vissza a magyar hadsereg, az őrmester meg a katona a templomtoronyból figyeli az ellenséget. A katonánál van a távcső, belenéz, nyújtaná az őrmesternek, az meg éppen meghúzza mellette a pálinkás üveget. A katona erre oldalba böki, Idenézzen, őrmester úr, a szerbek lövik a falunkat! Hazamegyünk, fölakasztjuk mindet! Az őrmester leveszi a szájáról az üveget, herrent egyet, és csak utána válaszol, Föl! A katona elfordítja a fejét, mert hirtelen megcsapja orrát a törkölyszag, és arra gondol, nem lesz ennek vége soha.

>!
ppeva P

Azt hiszem, tényleg nem jutok többre, bármennyit gondolkodom is, mint amit a spanyol polgárháború alatt meggyilkolt férfi hozzátartozója, hogy megbocsátottunk, de nem felejtünk. Persze, az a kérdés, hogy a nem felejtésben beéri-e az ember a puszta emlékezéssel, vagy valahol mélyen, csírájában azért ott marad a bosszú, és adandó alkalommal fel lehet éleszteni, ha olyan a helyzet. Az egyén szintjén, de egy állam, egy ország, egy nemzet szintjén is, meg vagyok róla győződve, ott marad minden sérelem.
Azoknak a hozzátartozói, akiket 55 őszén gyalázatos módon lemészároltak, dögkútba dobtak, kicsit talán megkönnyebbülnének, ha egyszer valaki kimondaná, egy felelős magyar és szerb politikus talán, hogy azok az emberek, akik 41-ben a bevonulás, 42-ben a razzia és 44-ben a kollektív bosszú áldozatául estek, ha nem is egyenesen hősök, de legalább áldozatok.

177. oldal

>!
ppeva P

Gervasio Sánchez spanyol sajtófotós írja egy helyen, hogy "menj csak közel egy tömegsírhoz, nézd egy darabig, aztán nézz magadba, ha apád vagy nagyapád feküdne benne, akkor is hagynád, hogy jeltelen maradjon?

177. oldal

>!
ppeva P

…bár Luis katonatiszt, többnyire kitérő választ ad neki. Nem akar ítélkezni a katonák fölött, azt mondja, nem volt ott, nem tudhatja, hogyan fordulhatott elő, hogy 41-ben Zomborban légvédelmi ágyúval akarnak a toronyba lőni, erre szétlőnek a téren egy szobrot, a tornyot meg csak harmadszorra találják el. A fejét csóválja, háborúban csak annak van neve, aki a parancsot adja, de Matyi közbevág, itt nincs ellenség, harc sincs, ráadásul ami nekünk diadalmas bevonulás, az a szerbeknek idegen megszállás. Tudod, fiam, senki nem lát túl a legnagyobb folyóján, olyan az neki, mint a kontinensek közt az óceán, ezt mondja neki Luis. De szerinted meddig politika, és mikortól történelem ez az egész? Mire Luis némi gondolkodás után csak annyit felel, fiam, egyet ne felejts el, mindig politika, hogyha már történelem. Én meg azt mondom, mihelyt az embert nézzük, érvényét veszti a történelem. Ember az embertelenségben, a nagy idegen, aki szétnéz, és nem találja helyét a világban. Ilyen lehet az egyén a történelemben.

197. oldal