Paul Stewart brit

… ha már egyszer letértél a jól kitaposott ösvényről, akkor taposd ki a magad útját, amelyen a többiek járhatnak majd a nyomodban.

82. oldal

– A félelem tart vissza bennünket attól, hogy önmagunk legyünk

258. oldal

… ahogy a szólás is tartja, a kiloccsant sör és a kifröccsent vér gyakran egybefolyik

Megrántotta a pórázt. – Micsoda megaláztatás!
– Az egész a te hibád! – vágott közbe Quentin élesen. – Nem kellett volna szökéssel próbálkoznod!
– Már megmagyaráztam az egészet! – felelte Roger méltóságteljesen. – Csak a lábamat akartam kinyújtóztatni.
– De hiszen rohantál! – emlékeztette Quentin.
– Csak mert a természet szólított – felelte Roger.
– És mosónőnek voltál öltözve! – olvasta rá Quentin.
– Azt is megmagyaráztam már – mondta Roger bizonytalanul. – Az egész gyerekkoromban kezdődött, amikor szerettem fölpróbálni az anyukám ruháit…
– Hagyjuk ezt most! – vágott közbe Doktor Morcos.

112-113. oldal

[…] mondta Randalf, aztán a goblinhoz fordult. – Köszönjük, kedves fiam! Már éppen mondani akartam, micsoda megtiszteltetés számunkra, arról nem is beszélve, micsoda páratlan öröm, hogy végre…
– Ja! – mondta a goblin, azzal faképnél hagyta őket.

59. oldal

A régi mesék mélyén néha igazság lapul.

– Már úgy értem, hősök nem teremnek minden bokorban. Eltekintve a Hőstermő Bokrok Földjétől, persze.

32. oldal

Bamba egy kihegyezett ágat emelt föl a földről, és odamutatta a bárónak.
– Ez az én saját találmányom! – mondta büszkén.
A bárót azonban szemlátomást nem hatotta meg a dolog.
– Mit találtál te föl? A hegyes ágat?
– Ez nem egy hegyes ág! – jelentette ki a goblin. – Ez egy kockacukor-szúró!

15. oldal

– Még hogy elhúztam a csíkot? – vágott közbe Randalf. – Dehogyis húztam én el a csíkot, kedves Quentinem! Mindössze egy taktikai oldalazó manővert hajtottam végre, amelyet mi, varázslók, úgy hívunk, hogy…
– Menteni az irhánkat! – kottyantotta közbe Veronika.

136. oldal

– Jöttünk, láttunk, elpucoltunk! – nyilatkozta ki Veronika Randalf feje tetejéről…

139. oldal