Paul Fischer

A Kedves Vezető születését már régóta várták, megjósolta egy fecske is, amelyik arról énekelt, hogy hamarosan érkezik egy csodás tábornok, aki majd uralni fogja az egész világot. Amikor az újszülött először felsírt, és a hangja messzire visszhangzott a táborban, a partizánok kisiettek sátraikból és kunyhóikból. Megölelték egymást, ünnepeltek és hálát adtak az újszülött gyermekért.

…, Kim Dzsongil nem okozott csalódást. Háromhetesen már járt, és egyedül sétált a táborban. Nyolchetesen már tudott beszélni…

Szin Szangok Budapestet gyönyörűnek találta, és nem tudta nem észrevenni, hogy a magyarok boldogabbak, jobban tápláltnak tűntek, mint a szomszédos szocialista országokban élők.

302. oldal (HVG Könyvek, 2016)

Ha meghaltunk – az 1980-as években a várható élettartam Észak-Koreában 68 év volt, hat évvel kevesebb, mint egy jenki imperialista esetében, és nyolc évvel kevesebb, mint a szomszédos Japánban –, a testünk három napig az otthonunkban maradt, a gyerekeink és az unokáink virrasztottak mellettünk, aztán elmentek a párt helyi autótelepére, és könyörögtek, hogy kölcsönkaphassanak egy teherautót vagy egy kocsit, amellyel kivihették a testünket a temetőbe. A tetemes kenőpénz rendszerint megtette a hatását, de előfordult, hogy egy évig tartott visszafizetni.
A harmadik napon a család leült, evett egy tál üres, frissen készített rizst, aztán elvitték a testet a városon kívülre, arra a helyre, amelyet a helyi hatóság kijelölt, és a családunk bármiféle segítség nélkül, saját kezűleg eltemetett bennünket, ugyanabban a ruhában, amelyet egész életünkben hordtunk – természetesen a Kim Ir Szen-kitűző nélkül.
Az ugye mégsem járta volna, hogy Kim Ir Szen képmása a hideg földbe kerüljön. Életünkben a Vezető mindig mindenhol ott volt körülöttünk. Halálunkban legalább egyedül lehettünk.

290. oldal

Szó szerint nem volt menekvés. Ha az ember megölte magát, ahogy azt sokan megtették, a család többi tagja táborba került. Ha esetleg márt ott voltak, akkor kivégezték őket, vagy magánzárkába kerültek…

Az utolsó dolog, amelyre Szin Szangok emlékezett, az volt, hogy a cellájában ül, még a szívverését sem érzi, túl gyenge megmozdulni, sőt még állni is.

(első mondat)

Van egy régi ázsiai mondás: az ágy ugyanaz, az álmok újak. Ezt olyan házaspárokra szokták használni, akik ugyan együtt élnek, de nem kommunikálnak egymással, és akik annak ellenére, hogy minden este együtt alszanak, teljesen külön életet élnek.

27. fejezet, 317. oldal

A hivatalos észak-koreai történelemkönyvek szerint, amikor Kim Ir Szen és a partizánjai 1945-ben végleg visszaszorították a japán elnyomókat a kínai-koreai határon túlra, és hosszú száműzetés után ismét a szülőhaza földjére léptek, az első faluban virágzó azáleamezők fogadták őket, és a látványtól öröm költözött a szívükbe. Onnantól Észak-Korea nemzeti virága az azálea lett.

20. fejezet, 238. oldal

A napközi és az óvoda napi tizennégy órán át tartott, rendszerint heti hat napot. Már kisgyerekként jelszavak sokaságát fújtuk kívülről: „Amit a párt eldönt, azt mi megvalósítjuk!”, „Váljunk emberi lövedékké, és védjük a Nagy Vezetőt!”

Az egyik észak-koreai dezertőr szavaival élve Szin Szangok filmjei egyértelműen arra utaltak, hogy vannak „más dolgok” is, mint amiket Kim Dzsongil eddig engedélyezett: szex, érzékiség, akció, móka, szórakozás. Szin Szangok az észak-koreai átlagembereknek kínált egy addig ismeretlen fantáziavilágot, amelyben valami váratlannal is találkozhattak, ami eltér a jelenlegi, tompa, szabályozott és ellenőrzött életüktől.

330. oldal