Parancs János magyar

Régóta úgy érzem,
alkalmatlan vagyok a normális,
emberi kapcsolatokra,
alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.
Többnyire nincs mit mondanom;
azaz hogy nem akarok meggyőzni senkit,
nem akarok lehurrogni senkit;
mindenki olyan, amilyen.
(Én ilyen nem-társalkodó
alkat vagyok.)

Parancs János: A nyelv dicsérete (részlet) - 221. oldal · Parancs János

Vártalak. Várlak
negyvenkét éve már.
Most végre itt vagy.
Kikészítve áll
az asztalon a bor.
Hozom a szódát.
Itt a pohár.
Ülj le!
Ne, ne szólj még!
Pihend ki magad,
s aztán figyelj,
hogy híven
számolhass be arról
az én szigorú,
távoli uramnak,
amit hallottál,
amit láttál.
Én csak arra kérlek:
mondj el mindent!
Ne hallgass el semmit!

Mondd csak el bátran:
én, a nyomorult teremtmény,
úgy élek itt a földön,
olyan kiszolgáltatottan,
olyan védtelenül,
mint az a kicsi bárány,
akit már születésekor
a vágóhídra szántak.
Éhség és szomjúság gyötör;
messzi csillagok fénye igéz,
s itt lent a porban kell,
célomat nem ismerve,
magamra hagyottan,
tévetegen botorkálnom.
Amíg időm kitelik.
Amíg az édes levegőt
újra és újra beszívhatom.
Nem tarthat
ez már sokáig.
Csontjaim csikorognak;
fogaim lazulnak,
odvasodnak,
sorra kihullnak.

Olyan vagyok én már
mint a mutató
nélküli karóra,
mint a kicsorbult,
repedt vizespohár,
amit csakhamar
a szemétre hajítanak.

Mégis jó, hogy eljöttél,
hogy itt vagy
karnyújtásnyira.
Most végre elmondhatom,
olyan boldog vagyok ;
szabadon sírhatok,
panaszkodhatom,
te meghallgatod.
S közben bátorítasz.
Lefoszlik végül
a harag pecsétje,
a szégyen rólam;
felölthetem újra
ünneplő ruhám,
s lobogó fáklyával
máris indulhatok,
hogy csatlakozzam
az úton hosszan kígyózó,
távolodó menethez,
szenvedő társaimhoz,
akikkel majd
közösen zengjük
gyönyörű ez a föld,
gyönyörű ez a víz,
gyönyörű ez a tűz,
gyönyörű ez a levegő!
ó, te Hatalmas
gyönyörű ez a világ,
gyönyörű ez a fájó élet!

A látogatóhoz

ha nem én volnék én,
messziről elkerülném magamat

akinek csakugyan az a fontos,
hogy külső sikereit gyarapítsa,
és csak azokat, kívánom, érje el,
tündököljön, amíg csak lehet,
fiatal vagy idősebb, egyremegy,
biztosan tudom, úgyis a vesztébe rohan,
ami így elérhető, az értéktelen kacat,
gyötrő kérdéseinkre se választ,
se vigaszt nem ad, és nem is adhat

Benjamin Péret:
A holtak és a gyermekeik (Denise Kahn-nak)

Ha valami volnék
nem valaki
azt mondanám Eduárd gyerekeinek
szállítsatok
és ha nem szállítanának
elmennék a napkeleti királyok vadonába
csizma és gatya nélkül
mint egy remete
és volna ott biztosan egy rusnya állat
fogatlanul
tollasan
és megnyírva mint egy borjú
ki egy éjjel aztán lerágná füleimet
Akkor isten hozzám így szólna
szent vagy te a szentek között
nesze itt egy automobil
Az automobil szenzációs lenne
nyolc kerékkel két motorral
és a közepén egy banánfával
ami eltakarná Ádámot és Évát
amint éppen

de ez már egy másik vers tárgya lesz

117 (Függelék: Benjamin Péret válogatott versei)

Ilyen csillaghullás után az égbolt is elsötétül,
csak futkározó, villódzó fénypontok látszanak.
Káprázatok és légvárak emelkednek,
majd léggömbökként pukkannak el.
Foszlányaikat folyamatosan söpri,
hömpölyögve sodorja tova a szél.
A bolygónkat körbeölelő derengés viszont
egyre bársonyosabb, puhább és fényesebb.
Ragyogó fényburok-pólya óvja a Földet,
amint ismeretlen célja felé bukdácsol tovább,
egyedül a kietlen és fagyos űrön át.

44. oldal - In merito

arra várok hogy szó nélkül értsenek
s elfogadjanak úgy ahogy vagyok
nem akarok önmagam élő reklámja lenni
tudom hogy ki vagyok mennyit érek
amit leírtam az vagyok

28. oldal - ÖNARCKÉP ÉS HELYZETJELENTÉS

Ficánkoló, fürge aranyhalak.
Ahogy a vasárnap délelőtti,
forró, nyári verőfény az udvaron.
Amikor még volt, igen, még volt remény

6. oldal - A Régmúlt Ereklyéi

pókfonálon függő pillanat…

23,oldal - Téli Csendélet

madárcsicsergésre
most nincs válasz
kívül-belül csönd
sete-suta motozgatás

23,oldal - Téli Csendélet