!

Pablo Neruda chilei

1904. július 12. (Parral, Chile) – 1973. szeptember 23. (Santiago, Chile)

Teljes névNeftalí Ricardo Reyes Basoalto
NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Pablo_Neruda http://en.wikipedia.org/wiki/Pablo_Neruda

Képek 3

Könyvei 24

Pablo Neruda: Száz szerelmes szonett
Pablo Neruda: Bevallom, éltem
Pablo Neruda: Pablo Neruda versei
Pablo Neruda: Válogatott versek
Pablo Neruda: Pablo Neruda válogatott versei
Pablo Neruda: A tenger és a harangok
Miguel Ángel Asturias – Pablo Neruda: Megkóstoltuk Magyarországot
Pablo Neruda: Veinte poemas de amor y una canción desesperada
Pablo Neruda: The Captain's Verses
Pablo Neruda: Elemi ódák

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Lyra Mundi, Napjaink Költészete, Penguin Classics, Magyar Helikon minikönyvek, Emlékezések, A világirodalom gyöngyszemei

Antológiák 19

Tótfalusi István (szerk.): Bukfencező múzsa
Komlós Aladár (szerk.): Külföldi versek könyve
Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs
Benyhe János – Somló Vera – Maczó Zsuzsanna – Horányi Mátyás (szerk.): Hová mégy a nyárban?
Ferencz Győző (szerk.): Hang szólít
Dél Keresztje
Falus Róbert – Szilágyi Péter (szerk.): A múzsák dicsérete
Simor András (szerk.): Fegyverek szomorú éjszakája
Rába György (szerk.): Verses világjárás
Benyhe János (szerk.): Járom és csillag

Róla szóló könyvek 1

René Costa: The Poetry of Pablo Neruda

Népszerű idézetek

>!
Enola87

Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

Az én szívemnek...

>!
Enola87

(…)
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

17. szonett utolsó sora

>!
mági

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfü lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek s árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrü illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni.

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy a pillád az én álmomra zárul.

17. szonett

>!
Enola87

Lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát.

Lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét.

Lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel.

Lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit.

Lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni
az álmai megvalósítására,

Élj most!
Légy merész ma!
Cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Egy himnusz az élethez

>!
Gregöria_Hill

A legszomorúbb verset (20. vers)

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.

Például, teszem azt, hogy "Oly csillagos az éjjel,
fönt kéken dideregnek a messzi csillagok. "

Keringve énekel az éji szél az égen.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.

Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.

Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?

Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?

Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.

Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.

Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
és most intézem hozzá utolsó versemet.

(Somlyó György fordítása)

31. oldal

>!
Bla IP

Valparaíso éjszakája! A bolygó egy aprócska pontja kivilágosodott az üres világegyetemben. Lüktetni kezdtek a jánosbogárkák fényei, és a hegyek közt kigyulladt egy aranyos patkó.
Az igazság az, hogy később a hatalmas és néptelen éjszakában a fényt megsokszorozó gigantikus alakok jelentek meg. Aldebarán messziről jövő lüktetéssel reszketett, Kassziopeia az ég kapujára akasztotta ruháját, miközben a Tejút éjféli spermáján gördült tovább a Dél Keresztje néma futású hintaja.
És akkor a megbokrosodott és szőrrel borított Nyilas valamit elhullajtott, egy gyémántocskát távolba vesző patáiról, egy pirinyó bolhát messze fénylő bundájából.
Igy született meg Valparaíso, a fénybe borult és zsongó, a tajtékos és ribancos város.

>!
worsi ASP

IV

Hány székesegyház van az égben?

A rettenthetetlen sziréneket
mért nem támadja meg a cápa?

A füst a fellegekkel társalog?

Igaz-e, hogy a reményt csak
harmattal szabad megöntözni?

49. oldal, Kérdések könyve

>!
Gregöria_Hill

Pablo Neruda: Az alkonyba hajolva

Az alkonyba hajolva dobom szomorú hálóm
mély óceán-szemedbe.

Kinyúlik ott és lángol a legmagasabb máglyán
hajótörött-karokkal magányom tekeregve.

Vörös jeleket küldök távol szemed színére:
hullámzik, mint fárosz körül szél verte tenger.

Csak sötétséget őrzöl, te szép távoli nőstény,
lidérces part merül fel olykor tekintetedben.

Az éji madarak már csipegetik az első
csillagokat: ragyognak, mint lelkem, ha szeretlek.

Sötét kancán nyargal az éjszaka,
azúr kalászokat szór a homályló terekre.

(ford. Lator László)

13. oldal

>!
Iustitia

Itt vágták el a hurkot,
mely a történelemnek
torkára tekerődött.

Részlet a Harmadik szerelmes ének Sztálingrádhoz c. versből