P. J. Blumenthal
Katalógusnév |
---|
Könyvei 1
Népszerű idézetek
1931. június 26-án Gua, a hét és fél hónapos kis nőstény csimpánz – amelyet a floridai Orange Parkban lévő Yale Egyetem antropoid kísérleti állomása adott kölcsön – beköltözött a Kellogg családhoz. Kelloggék Donald nevű kisfia ekkor tíz hónapos volt. Az elképzelés az volt, hogy Gua és Donald minden megkülönböztetés nélkül, testvérpárként nevelkedjenek.
A két apróság magas etetőszékben étkezett, tanulgatták, hogy kell a kanállal bánni, egymás után fürösztötték őket, és hálóruhába öltöztetve aludtak a gyermekágyban. Az akkoriban divatos nevelési módszerhez híven bilire is ültették őket, hogy szobatiszták legyenek. Nos, ez utóbbi feladattal a kismajom hamarabb megbirkózott, mint a kisgyerek, mint ahogy a kanalat is sokkal ügyesebben forgatta.
[…] Gua sok tekintetben – főleg fizikailag – sokkal gyorsabban fejlődött, mint Donald. Gua vakmerően ugrándozott és mászott a ház körül, és valósággal a példaképe lett Donaldnak, aki a mászást például a majomtól leste el. Dr. Kellogg megállapította, hogy Donald a majomnak köszönhetően sokkal gyorsabban mászik, mint a vele egykorú gyermekek. […] Csak egy tekintetben volt Donald verhetetlen: az utánzásban. Mert nem a majom a majmolás nagymestere – hanem az ember.
[…] Fokozatosan leállt a beszédfejlődése is: tizenkilenc hónaposan éppen csak hat szót tudott mondani, holott ebben a korban a normális szókincs ötven szóból áll. Ezzel szemben tekintélyes készlete volt a Guától átvett morgás-, kiáltás- és ugatásszerű hangokból. És Kellogg, a tudós így állapíthatta meg, mekkora szerepet játszik a vad gyerekek életben maradásában az utánzókészség.
Kilenc hónappal később Kellogg felhagyott a merész kísérlettel, habár elhatározását nem támasztja alá, meggyőző indokkal. Feltételezhetjük azonban, hogy aggódott a fia miatt, aki a legjobb úton volt a tarzanosodás felé.
59-61. oldal, Az állat, amelynek lelke van
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
[…] amilyen mértékben hajlandók vagyunk rá, hogy az állatot felértékeljük és ámulattal fedezzük fel benne a kommunikációképesség legszerényebb jelét is, éppoly buzgón nyilvánítjuk fajidegenné azt az embert, akinek ismérvei túlontúl elütnek a mieinktől. E baljós jel jegyében zajlott például Európa és Amerika találkozása. Kolumbusz és utódai a karibi térség meztelen indiánjainak „vad” megjelenését mintegy felhatalmazásként értelmezték arra, hogy rabszolgasorba döntsék, kizsákmányolják és adott esetben lemészárolják őket. Nem sokat segített az sem, hogy 1537-ben III. Pál pápa Sublimis Deus című bullájában végre elismerte: az új-hispániai idegeneknek is halhatatlan a lelke. A fekete afrikaiakkal folytatott rabszolga-kereskedelem és az amerikai Dél államaiban dívó rabszolgagazdaság csak addig állhatott fenn, ameddig a fehér kereskedők és gazdálkodók meggyőződéssel hittek a feketék alacsonyabb rendűségében.
[…]
Az ember és az állat közötti határterület tehát bizonytalan, veszélyekkel, félreértésekkel és reményekkel teli zóna – és ezen a területen éltek a mi vadembereink is. Emiatt gyakran látnak bennük a két világ közötti közvetítőt, és ennek megfelelően kihasználták őket.
21-22. oldal, Hol a határ ember és állat közt?
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
Ha azonban a következő, Penny Pattersonnal folytatott párbeszéd nem a gondozónő kitalációja, úgy a gorilla még gondolkodik is. Amikor Koko és gazdája egy gorillacsontváz képét nézegették, dr. Patterson megkérdezte:
Patterson (kézjelekkel és hangosan): Él-e ez a gorilla vagy halott?
Koko (kézjelekkel): Halott, viszontlátás.
Patterson: Mit érez a gorilla, ha meghal? Örül, bánkódik, fél?
Koko: Aludni.
Patterson: Hová mennek a gorillák, ha meghalnak?
Koko: Kényelmes lyuk. Viszontlátás.
Patterson: Mikor halnak meg a gorillák?
Koko: Gondok, öreg.
66-67. oldal, Az állat, amelynek lelke van
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
Az áttörést egy felfedezés hozta meg: kiderült, hogy a gorillák és csimpánzok képesek egy módosított, a süketnémákéhoz hasonló jelnyelv elsajátítására. A három legismertebb „beszélő” majom két csimpánz, Washe és Nim Chimpsky, valamint egy Koko nevű gorillahölgy, akik közül az immár harmincéves Koko a legsikeresebb: az ezredforduló idején ezer kézjel volt a birtokában, és kétezer angol szót értett meg. Számos óhajt képes kifejezni, rengeteg tárgyat ismer fel névről, viccelődik, szitkozódik, sőt még hazudni is képes.
65. oldal, Az állat, amelynek lelke van
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
Hiszen ha a beszéd nem árulná el nekünk, még azt sem tudnánk, mitől alma az alma. Micsoda voltaképpen az emberi lény, ha nincs birtokában a beszédnek, amelyet immár később sem sajátíthat el? Mi ez az elvonultság, amely annyira különbözik az eltávozottakétól – és hát mind eltávoznak, bármily különbözők voltak is az életben. De mennyire különbözhet a vad gyermek valamitől, amit nem is ismer?
10-11. oldal, Elfriede Jelinek: Idegenül. Előszó
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
Azt hinnők, a napilapok és a televízió korában a bennünket nap mint nap elárasztó tudósítások megalapozottabbak, mint a régebbi, kevésbé mediatizált korok meséi és hiedelmei. Ám az információs korszakban az áldozatokat és a tetteseket bámulatos gyorsasággal dolgozzák fel szórakoztatás és horror egyfajta elegyévé. S mivel a hírekben szereplő emberek többnyire nem személyes ismerőseink, hamarosan újra elnyeli őket a feledés […].
329. oldal, Gonosz szülők
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
Az ember beszédképességét előszeretettel használják az értelem mércéjéül. Más szóval azt a személyt, aki némának született, valamiféle beszédzavarban szenved vagy csak egy ismeretlen nyelven képes kifejezni magát, a társadalom alig fogadja el jobban, mint a vadembert. […] Ám a beszéd elsajátítása nem mindenütt válik a társadalmi elfogadottság mércéjévé. Nem egy társadalomban a beszédzavarban szenvedő embert éppenséggel a sámánok vagy a szentek közé sorolják.
70. oldal, Az ember, akinek nincs lelke
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
A bökkenő persze ma is ugyanaz, mint a múltban: hogyan találjunk közös nyelvet az állatokkal? Ez lehetetlen: párhuzamos világukhoz sajnos nem vezet út, és minden bizonnyal ez a kudarc okozza, hogy nem tiszteljük őket kellőképpen.
56. oldal, Az állat, amelynek lelke van
P. J. Blumenthal: Kaspar Hauser testvérei A vadember nyomában
Milyennek képzeljük azt a fajta magányt, amelyben vannak ugyan lépések – gyakran négykézlábasak, ahogy az állatoktól ellesték, mert úgy sokkal gyorsabb a helyváltoztatás –, de az állatokon kívül senki nem lépdel mellettük, úgy, ahogy mellettünk lépdel a beszéddé vált tudat? […] De az idegenek, a vademberek húsában-vérében nem lakozik semmilyen ige, ők – ha az ilyen gondolatot egyáltalán el lehet viselni – tökéletesen egy szál maguk vannak.
9. oldal, Elfriede Jelinek: Idegenül. Előszó