P. Dangelico olasz

Ez a pasas még akkor is megérne pár ajtócsapkodást, ha örök életre szüzességet fogadtam volna.

– Nem tetszik a szakállam.
– Az lehet, viszont a rágcsáló, aki benne lakik, tuti odavan érte.

– Neked elment az eszed? Ha megrongálódik a könyv, vagy elfelejted visszaadni, az kiköszörülhetetlen csorbát ejtene a barátságunkon. Nem, ezt nem engedhetem meg.

Vannak pillanatok az életben, mikor nincs már mi mögé bújni, és az
ember igazi természete végre felszínre törhet. Az ember vagy tud élni
ezekkel a pillanatokkal, vagy beletörődik, hogy a lehetőség örökre
elveszett. Ezek a pillanatok formálják igazán az életedet. Az ilyen
pillanatok után mondhatod aztán magadnak, hogy „de legalább a lényegi
dolgokban helytálltam”.

Ha az életed minden apró darabját szétcincálták, megtaposták vagy elvették már, akkor az utolsó darabkájába úgy fogsz kapaszkodni, mintha élet-halál kérdése lenne.

– Nem értem, miért vagy még szingli.
– Azért mert van eszem! Na azért! – válaszolja tovább rágcsálva a pizzáját. – Ki a tökömnek kell ez a dráma?

– Hogy van a vérnyomásod, apu?
Felnéz a rózsabokormetszésből.
– Anyád elzavart valami lassú, hadonászós tanfolyamra a veteránok egyesületébe.
– Mármint csikungra?
– Fogalmam sincs, az micsoda. Én a lassú hadonászást csinálom.

301. oldal, Huszonötödik fejezet (Könyvmolyképző, 2020)

Lányok, tanmese következik.

(első mondat)

– […] De ne engedd, hogy az eszed döntsön a szíved helyett.

– Kincsem… Higgy egy öregember szavának: a dolgok soha nem olyan bonyolultak, mint hiszed.