!

Orosz László Wladimir magyar

1966. március 8. (Miskolc) –

Tudástár · 1 kapcsolódó alkotó

Nemférfi

Könyvei 4

Orosz László Wladimir: Szivárványhídon át
Orosz László Wladimir: C. G. Jung pszichológiájának alapelemei az archaikus létszemlélet fényében
Orosz László Wladimir: Tua maxima culpa
Orosz László Wladimir: A jelen és az idő

Népszerű idézetek

Veltro>!

Kvalitás és Kvantitás – létezői világunkban nincs ennél antagonisztikusabb szembenállás. Ha azonban csak ez a két szélsőség lenne, semmiféle kommunikáció nem létezne Fény és Sötétség között, s a metafizikai realizáció – éppen a teljes különváltság miatt – inadekvát probléma volna.
Viszont van mozgás (radzsasz), ami csak más szó arra, hogy Lélek; a mozgásban ábrázolt kígyók ilyen Lélek-szimbólumok: a lefelé tekeredő Kígyó a tamasz által kizökkentett és emocionálisan vonzott „bűnbe esett” Lélek jelképe, a felfelé haladó pedig a szattva princípiumot önmagában felismerő, a kizökkentettséget – az emocionalitást – felszámolni szándékozó Léleké.
Mind a statikus helyzetű, mind a lefele tekeredő kígyó széles körben ismert analogonja a Sárkány; a hérosznak mindkét esetben le kell őt győznie, de a győzelem ezoterikus értelemben transzmutáció, és nem egyszerű megsemmisítés; a Megvalósító voltaképpen saját – esetlegesen a külvilágba projiciált – feminim erőit szublimálja: a pusztító Sárkány a rajta aratott diadal nyomán uralható saktivá, a mesebeli királyfi tényleges társává, királylánnyá válik, mint ahogy Sárkányölő Szent György jutalma is egy hozzá illő mátka, Antiokhiai Szent Margit lesz.

36. oldal

Veltro>!

Természetesen az archaikus létszemlélet pozíciójából teljes mértékben elfogadhatatlan a szekularizált „antropológiák” – közölük is elsősorban a modern pszichológia – azon elvi kiindulása, amely a konzumtársadalom arctalan tömegemberét a normalitás méltóságteljes kifejezésével igyekszik összebékéteni; a gátlástalan ego-expanziót – karrier címszó alatt – „legitimizáló” new-age man voltaképpen súlyos princípium-zavar áldozata, s eltévelyedését az sem menti, hogy a magát „transzperszonális”-nak nevező lélektan bizonyos zászlóvivőinek unszolására „csipeget egy kicsit a Mély-Énből”, hogy azután az ego „farkastörvényeinek” világába visszatérve sikeres és „normális” lehessen.
Az efféle tévhitek hatókörében ritka és örömteli kivételnek számít az olasz Roberto Assagioli, aki azonnal megkérdőjelezi a tárgyalt téma kapcsán úgyszólván kötelező érvényűnek tekintett terminológia használhatóságát:
„Az arról szóló fejtegetést, hogy mi a transzperszonális – és ezért bizonyos értelemben szupernormális –, meg kell előzze annak megvilágítása, hogy mit értünk »normális« alatt. Általánosan elfogadott nézet szerint a »normalitást« az átlagember képviseli, aki betartja annak a környezetnek a társadalmi konvencióit, amelyben él – más szavakkal, az olyan ember, aki konformista. De az ilyen módon értelmezett »normalitás« nagyon kevéssé kielégítő; statikus és kizáró értelmű. Ez a »normalitás« egyfajta középszerűség, amely elutasítja, vagy el is itéli mindazt, ami a konvencionálisan elfogadottakon kívűl található, ennélfogva »abnormálisnak« tartja azt, anélkül, hogy figyelembe venné: sokszor az úgynevezett »abnormalitás« valójában a középszerűség fölé emelkedés első lépéseinek vagy kísérleteinek reprezentációja.”

10. oldal

Veltro>!

Hogy megismerhesse az anyagba-nehezedés inerciális gyönyörét, a modern ember feláldozta a Transzcendenciát; a Metafizikai Középpont elvesztésével azonban – magától értetődően – arról a lehetőségről is le kell mondania, hogy igazi Pszichológiával és Filozófiával rendelkezhessen, hiszen hogyan is beszélhetne érvényes módon a „lélek tudományáról” vagy a „bölcsesség szeretetéről”, ha mind a Pszükhé és a Logosz ontológiai-metafizikai jelentéstartományát, mind a Philosz és a Szophia szavak adekvát értelmét ignorálja?

(első mondat)

Veltro>!

… a Kígyóban lekötött Erő (Sakti) egyre alacsonyabb létrendi pozíciók irányába gravitálva mindinkább elveszíti élő kapcsolatát Urával, Sivával, s ez a fokozatos lefűződés egyszersmind az Erő megromlását és démonizálódását is eredményezi … Az aláhullott és pervertálódott Erő – amely statikus aspektusában nem más, mint az Anyag – az Ember ontikus paradigmáját intuitíve felfogó, és azt valóban kitölteni akaró emberi lény által hordozva mindig rendelkezik az egykori uralmi állapot valamiféle reziduumával, amely a megvalósítói processzus regulátorává válhat; ennek jelképe Kecalkoatl, az azték tollas kígyó.
Hogy a különféle Kígyó-emblémákat – melyek, mint láttuk, a dualisztikus ("bűnbe esett") világ reprezentatív szimbólumai – valóban egy gnosztikus értelemben vett megértés fénykörébe legyünk képesek vonni, a hindu bölcselet világalkotó princípiumaival (gúna) való találkozást sem mulaszthatjuk el.
A három „ősalkotó” közül a Selbstet reprezentáló szattva("könnyűség") kerül középre, ez a Tengely, a szusumná-nádi, az alkímiai Mercurius analogonja*, szűkebb értelemben azonban a hetedik csakra fölött ellobbanó lánggal, a caduceus szárnyaival és Kecalkoatl tollaival áll kapcsolatban; a mozdulatlan Kígyó-alakzatok – melyekben az Erő mintegy virtualitásként, aktuálisan lekötött állapotban van jelen – a tamasz ("nehézség") hatása alatt állnak. Ilyen például a Kundalini nági és a „saját farkába harapó” Úroborosz. A szattva maga a Szellem, a tamasz maga az Anyag.

* Az alkímiában a létrejövő androgünosz – azaz egy teljes Férfi és egy teljes Nő újra-egyesítettségének – szimbóluma, mely a konkrét elemek szintjén a higannyal áll analógiában, az asztrológia jelképrendszerében pedig a Merkúr bolygóval.

35. oldal

Szelén>!

A „fénytörés” princípiuma nem a prizma, hanem az emberi lélek. A prizma már esetleges és külsődleges megnyilvánulás: technológiai produktum.

Rahamim P>!

„Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa.” (Máté 5,3.) Az ógörög „makarioi hoi ptókhoi tó pneumati” egy lehetséges – spirituálisan magasabb rendű – értelmezése, hogy azok „boldogok”, akik a Szellem jelenlétében, azaz a Szellemet birtokolva mintegy a külső, anyagi értelemben vett szegénységet is felvállalják. Ilyen formában a szegénység nem kívülről jövő sorscsapás, és főként nem a Szellem távolmaradása a Megvalósító benső világától; éppen ellenkezőleg: a benső gazdagsággal tudatilag szembeállított külső állapot, mely bármikor transzmutálható és megszüntethető. Itt említenénk meg – sajnos részletes tárgyalására ezúttal nincs mód –, hogy az ógörög „Pneumá”-nak „Lélek”-kel való szisztematikus fordítása az Újszövetség metafizikai értelmezhetőségét alaposan megnehezítette.

71. oldal, II. fejezet - A Kvaternitás [II.2. A jungi Négyesség-fogalom és konzekvenciái; 22. széljegyzet] (Stalker Stúdió, 1999)

1 hozzászólás
Veltro>!

Az „emóció” szó a latin „emovere” igealakból származik, jelentése „kimozdítani”, „eltávolítani”, „kitenni”. A Középpontból (Selbstből), vagy más kifejezéssel élve a Tengely-helyzetből valók „kizökkentettség”-re vagy „eltávolítottság”-ra utal, amely léthelyzetben az ember mintegy kényszerpályára kerülve cselekszik. Hasonlóan a metronóm ütemeihez, az emóció által megszállt lény állandóan „kileng” valamely érzés irányába, amely teljes mértékben – de időszakosan – uralja és meghatározza őt. A magaskultúrák szentiratai megállapítják, hogy ez a létfokozat a Lét-örvény káprázatszerű forgatagából való kilépéssel meghaladható, s egyszersmind az őseredeti Középponti Status restaurálásának felel meg. Ebben az állapotban az „érzés” közönségesen értelmezett tudatfunkciója a Metafizikai Tudás uralmi helyzetének alárendeltje.

17. oldal

Veltro>!

A „Jó” és „Rossz” morális kategóriáinak keresztényi megítélését C. G. Jung következőképpen értékeli:

„A keresztény vallás erre a kérdésre azt válaszolja, hogy a rossz a jó hiánya, privatio boni. […] Ha tehát a rosszról azt állítják, hogy csupán privatio boni, ezzel általában tagadják a jó és a rossz ellentétét. De egyáltalán hogyan lehet beszélni »jóról«, ha nincs »rossz«? Hogyan lehet beszélni a világosról ha nincs »sötét«, »fentről«, ha nincs »lent«? Elkerülhetetlen tehát, hogy ha a jónak saját szubsztanciát juttatunk, meg kell adnunk ezt a rossznak is. Ha ugyanis a rossznak nincs szubsztanciája, a jó árnyékszerű marad, hiszen egy árnyékkal, egy puszta privatio bonival szemben kell megvédenie magát, nincs valóságos ellenfele sehol. Ez a nézet sehogy sincs összhangban a megfigyelhető valósággal. […] Az egyház tanaival összhangban az ördögöt – a Rossz princípiumát – iksz-lábúnak, szarvakkal és farokkal képzeljük el […]. Ez a kép találó, és pontosan ábrázolja, milyen groteszk-félelmetes aspektusa van a tudattalannak, amellyel az ember nem küzdött meg, és amely ezért még az érintetlen vadság eredeti állapotában leledzik.”

Aligha kétséges, hogy ez a diszkriminatív benső habitus, mely csupán a polaritások egyikével való identifikáció ösvényés halad, lényege szerint személyiség-szűkítő, és súlyosan csonkítja azon integratív törekvéseket, melyek nélkülözhetetlen előfeltételei egy Selbst irányába ható centroverziónak.

23. oldal

bratan P>!

Az ego és Selbst közötti disztinkció szükségességére utal az újszövetségi cirenei Simon szerepeltetése, akit a katonák a kereszt cipelésére kényszerítettek. Innen válik érthetővé, hogy a Szentföld felszabadításáért is harcoló templomos lovagok – akik minden látszat ellenére baráti kapcsolatot alakítottak ki az arab szufi harcosokkal – milyen szellemi influenciák hatására tagadták meg a kereszten látható alakot oly botrányosnak tűnő módon, ahogyan arról az egyébként nem éppen tárgyilagosságukról elhíresült inkvizíciós jegyzőkönyvek beszámolnak.

30. oldal

abraxa P>!

… az emberi szempár általi észlelés folyamata a karma törvényének a legmesszebbmenőkig alávetett.

16. oldal

2 hozzászólás