Orosz László Wladimir magyar

Kvalitás és Kvantitás – létezői világunkban nincs ennél antagonisztikusabb szembenállás. Ha azonban csak ez a két szélsőség lenne, semmiféle kommunikáció nem létezne Fény és Sötétség között, s a metafizikai realizáció – éppen a teljes különváltság miatt – inadekvát probléma volna.
Viszont van mozgás (radzsasz), ami csak más szó arra, hogy Lélek; a mozgásban ábrázolt kígyók ilyen Lélek-szimbólumok: a lefelé tekeredő Kígyó a tamasz által kizökkentett és emocionálisan vonzott „bűnbe esett” Lélek jelképe, a felfelé haladó pedig a szattva princípiumot önmagában felismerő, a kizökkentettséget – az emocionalitást – felszámolni szándékozó Léleké.
Mind a statikus helyzetű, mind a lefele tekeredő kígyó széles körben ismert analogonja a Sárkány; a hérosznak mindkét esetben le kell őt győznie, de a győzelem ezoterikus értelemben transzmutáció, és nem egyszerű megsemmisítés; a Megvalósító voltaképpen saját – esetlegesen a külvilágba projiciált – feminim erőit szublimálja: a pusztító Sárkány a rajta aratott diadal nyomán uralható saktivá, a mesebeli királyfi tényleges társává, királylánnyá válik, mint ahogy Sárkányölő Szent György jutalma is egy hozzá illő mátka, Antiokhiai Szent Margit lesz.

36. oldal

Természetesen az archaikus létszemlélet pozíciójából teljes mértékben elfogadhatatlan a szekularizált „antropológiák” – közölük is elsősorban a modern pszichológia – azon elvi kiindulása, amely a konzumtársadalom arctalan tömegemberét a normalitás méltóságteljes kifejezésével igyekszik összebékéteni; a gátlástalan ego-expanziót – karrier címszó alatt – „legitimizáló” new-age man voltaképpen súlyos princípium-zavar áldozata, s eltévelyedését az sem menti, hogy a magát „transzperszonális”-nak nevező lélektan bizonyos zászlóvivőinek unszolására „csipeget egy kicsit a Mély-Énből”, hogy azután az ego „farkastörvényeinek” világába visszatérve sikeres és „normális” lehessen.
Az efféle tévhitek hatókörében ritka és örömteli kivételnek számít az olasz Roberto Assagioli, aki azonnal megkérdőjelezi a tárgyalt téma kapcsán úgyszólván kötelező érvényűnek tekintett terminológia használhatóságát:
„Az arról szóló fejtegetést, hogy mi a transzperszonális – és ezért bizonyos értelemben szupernormális –, meg kell előzze annak megvilágítása, hogy mit értünk »normális« alatt. Általánosan elfogadott nézet szerint a »normalitást« az átlagember képviseli, aki betartja annak a környezetnek a társadalmi konvencióit, amelyben él – más szavakkal, az olyan ember, aki konformista. De az ilyen módon értelmezett »normalitás« nagyon kevéssé kielégítő; statikus és kizáró értelmű. Ez a »normalitás« egyfajta középszerűség, amely elutasítja, vagy el is itéli mindazt, ami a konvencionálisan elfogadottakon kívűl található, ennélfogva »abnormálisnak« tartja azt, anélkül, hogy figyelembe venné: sokszor az úgynevezett »abnormalitás« valójában a középszerűség fölé emelkedés első lépéseinek vagy kísérleteinek reprezentációja.”

10. oldal

Hogy megismerhesse az anyagba-nehezedés inerciális gyönyörét, a modern ember feláldozta a Transzcendenciát; a Metafizikai Középpont elvesztésével azonban – magától értetődően – arról a lehetőségről is le kell mondania, hogy igazi Pszichológiával és Filozófiával rendelkezhessen, hiszen hogyan is beszélhetne érvényes módon a „lélek tudományáról” vagy a „bölcsesség szeretetéről”, ha mind a Pszükhé és a Logosz ontológiai-metafizikai jelentéstartományát, mind a Philosz és a Szophia szavak adekvát értelmét ignorálja?

(első mondat)

… a Kígyóban lekötött Erő (Sakti) egyre alacsonyabb létrendi pozíciók irányába gravitálva mindinkább elveszíti élő kapcsolatát Urával, Sivával, s ez a fokozatos lefűződés egyszersmind az Erő megromlását és démonizálódását is eredményezi … Az aláhullott és pervertálódott Erő – amely statikus aspektusában nem más, mint az Anyag – az Ember ontikus paradigmáját intuitíve felfogó, és azt valóban kitölteni akaró emberi lény által hordozva mindig rendelkezik az egykori uralmi állapot valamiféle reziduumával, amely a megvalósítói processzus regulátorává válhat; ennek jelképe Kecalkoatl, az azték tollas kígyó.
Hogy a különféle Kígyó-emblémákat – melyek, mint láttuk, a dualisztikus ("bűnbe esett") világ reprezentatív szimbólumai – valóban egy gnosztikus értelemben vett megértés fénykörébe legyünk képesek vonni, a hindu bölcselet világalkotó princípiumaival (gúna) való találkozást sem mulaszthatjuk el.
A három „ősalkotó” közül a Selbstet reprezentáló szattva("könnyűség") kerül középre, ez a Tengely, a szusumná-nádi, az alkímiai Mercurius analogonja*, szűkebb értelemben azonban a hetedik csakra fölött ellobbanó lánggal, a caduceus szárnyaival és Kecalkoatl tollaival áll kapcsolatban; a mozdulatlan Kígyó-alakzatok – melyekben az Erő mintegy virtualitásként, aktuálisan lekötött állapotban van jelen – a tamasz ("nehézség") hatása alatt állnak. Ilyen például a Kundalini nági és a „saját farkába harapó” Úroborosz. A szattva maga a Szellem, a tamasz maga az Anyag.

* Az alkímiában a létrejövő androgünosz – azaz egy teljes Férfi és egy teljes Nő újra-egyesítettségének – szimbóluma, mely a konkrét elemek szintjén a higannyal áll analógiában, az asztrológia jelképrendszerében pedig a Merkúr bolygóval.

35. oldal

A „fénytörés” princípiuma nem a prizma, hanem az emberi lélek. A prizma már esetleges és külsődleges megnyilvánulás: technológiai produktum.

„Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa.” (Máté 5,3.) Az ógörög „makarioi hoi ptókhoi tó pneumati” egy lehetséges – spirituálisan magasabb rendű – értelmezése, hogy azok „boldogok”, akik a Szellem jelenlétében, azaz a Szellemet birtokolva mintegy a külső, anyagi értelemben vett szegénységet is felvállalják. Ilyen formában a szegénység nem kívülről jövő sorscsapás, és főként nem a Szellem távolmaradása a Megvalósító benső világától; éppen ellenkezőleg: a benső gazdagsággal tudatilag szembeállított külső állapot, mely bármikor transzmutálható és megszüntethető. Itt említenénk meg – sajnos részletes tárgyalására ezúttal nincs mód –, hogy az ógörög „Pneumá”-nak „Lélek”-kel való szisztematikus fordítása az Újszövetség metafizikai értelmezhetőségét alaposan megnehezítette.

71. oldal, II. fejezet - A Kvaternitás [II.2. A jungi Négyesség-fogalom és konzekvenciái; 22. széljegyzet] (Stalker Stúdió, 1999)

Az „emóció” szó a latin „emovere” igealakból származik, jelentése „kimozdítani”, „eltávolítani”, „kitenni”. A Középpontból (Selbstből), vagy más kifejezéssel élve a Tengely-helyzetből valók „kizökkentettség”-re vagy „eltávolítottság”-ra utal, amely léthelyzetben az ember mintegy kényszerpályára kerülve cselekszik. Hasonlóan a metronóm ütemeihez, az emóció által megszállt lény állandóan „kileng” valamely érzés irányába, amely teljes mértékben – de időszakosan – uralja és meghatározza őt. A magaskultúrák szentiratai megállapítják, hogy ez a létfokozat a Lét-örvény káprázatszerű forgatagából való kilépéssel meghaladható, s egyszersmind az őseredeti Középponti Status restaurálásának felel meg. Ebben az állapotban az „érzés” közönségesen értelmezett tudatfunkciója a Metafizikai Tudás uralmi helyzetének alárendeltje.

17. oldal

A „Jó” és „Rossz” morális kategóriáinak keresztényi megítélését C. G. Jung következőképpen értékeli:

„A keresztény vallás erre a kérdésre azt válaszolja, hogy a rossz a jó hiánya, privatio boni. […] Ha tehát a rosszról azt állítják, hogy csupán privatio boni, ezzel általában tagadják a jó és a rossz ellentétét. De egyáltalán hogyan lehet beszélni »jóról«, ha nincs »rossz«? Hogyan lehet beszélni a világosról ha nincs »sötét«, »fentről«, ha nincs »lent«? Elkerülhetetlen tehát, hogy ha a jónak saját szubsztanciát juttatunk, meg kell adnunk ezt a rossznak is. Ha ugyanis a rossznak nincs szubsztanciája, a jó árnyékszerű marad, hiszen egy árnyékkal, egy puszta privatio bonival szemben kell megvédenie magát, nincs valóságos ellenfele sehol. Ez a nézet sehogy sincs összhangban a megfigyelhető valósággal. […] Az egyház tanaival összhangban az ördögöt – a Rossz princípiumát – iksz-lábúnak, szarvakkal és farokkal képzeljük el […]. Ez a kép találó, és pontosan ábrázolja, milyen groteszk-félelmetes aspektusa van a tudattalannak, amellyel az ember nem küzdött meg, és amely ezért még az érintetlen vadság eredeti állapotában leledzik.”

Aligha kétséges, hogy ez a diszkriminatív benső habitus, mely csupán a polaritások egyikével való identifikáció ösvényés halad, lényege szerint személyiség-szűkítő, és súlyosan csonkítja azon integratív törekvéseket, melyek nélkülözhetetlen előfeltételei egy Selbst irányába ható centroverziónak.

23. oldal

Az ego és Selbst közötti disztinkció szükségességére utal az újszövetségi cirenei Simon szerepeltetése, akit a katonák a kereszt cipelésére kényszerítettek. Innen válik érthetővé, hogy a Szentföld felszabadításáért is harcoló templomos lovagok – akik minden látszat ellenére baráti kapcsolatot alakítottak ki az arab szufi harcosokkal – milyen szellemi influenciák hatására tagadták meg a kereszten látható alakot oly botrányosnak tűnő módon, ahogyan arról az egyébként nem éppen tárgyilagosságukról elhíresült inkvizíciós jegyzőkönyvek beszámolnak.

30. oldal

… az emberi szempár általi észlelés folyamata a karma törvényének a legmesszebbmenőkig alávetett.

16. oldal