Oriana Fallaci olasz

Ki volt Oriana Fallaci? Egyike volt azon közéleti szereplőknek, akiket milliók szerettek, becsültek és tiszteltek, ugyanakkor más milliók gyűlöltek. Megnyilvánulásai, véleménye szinte mindig szélsőséges nézeteket váltottak ki, de ez megérthető, hisz szocializációja mentalitásában talán „baloldali radikalizmust” eredményezett.
Oriana Fallaci 1929-ben Firenzében született. Indíttatására, beállítódására jellemző, hogy a második világháborúban olasz partizánként vett részt, valamint hogy ő még maga ment el a múlt század második felének konfliktushelyszíneire, haditudósítóként jelen volt Koreában, Vietnamban, Irakban. Fiatal újságíróként interjút készített számos államfővel, politikussal és hírességgel, köztük volt Henry Kissinger, Neil Armstrong, az iráni sah, Khomeini ajatollah, Lech Wałęsa, Willy Brandt, Zulfikar Ali Bhutto, Walter Cronkite, Abolhaszan Baniszadr, Omar Khadafi, Federico Fellini, Sammy Davis Jr., Teng Hsziao-ping, Nguyen Cao Kyl, Jasszer Arafat, Indira Gandhi, Alexandrosz Panagoulisz, Makariosz püspök, Golda Meir, Nguyễn Văn Thiệu, Hailé Szelasszié és Sean Connery. (Megjegyzendő, hogy a Khomeini-interjúhoz nemcsak a csadort vette magára, de férjhez ment átmenetileg egyébként nős muszlim tolmácsához, mert különben nem tartózkodhatott volna vele kettesben egy szobában, s akkor veszélyben az interjú). Fallaci interjúalanyának lenni egyébként azt jelentette, hogy a kérdezett tagja a korszak legjelentékenyebb személyiségei klubjának, aki a kérdések hullámveréséből felszínre bukkanva szerencsés esetben igazolhatta kivételes képességeit, de szinte ugyanekkorra esélye volt arra is, hogy köznevetség tárgya lesz.
A haszontalan nem (1965) akkor született, amikor még egy-egy újságíró komolyan vette a szakmáját, vagyis hajtotta az igazságkeresés és a megismerés vágya. Könnyen lehet, hogy ez csak egy idealizált kép a ’60-as évekről, de „A haszontalan nem” olvasásakor folyton az volt a benyomásom, hogy a szerző, vagyis Oriana Fallaci kíváncsi a világra. S túl azon, hogy kíváncsi a világra, rengeteget tud is róla. Utazás a nő körül, ez az itt emlegetett könyv alcíme. Azért ez, mert a könyv témája Fallaci utazása a világ 6 országába (Pakisztán, India, Kína – pontosabban Hong-Kong –, Japán, Indonézia, Egyesült Államok, s azon belül leginkább Hawaii-szigetek), hogy ott szétnézzen: mi is a helyzet nő-fronton? A kétnapos (gyorsan olvasóknak egynapos) olvasmányt jelentő könyvnek hihetetlen, majdnem felfoghatatlan részletei vannak. És egyetlen oldala sincs, ahol ne lennének új információk, remek történelmi, kultúrtörténeti utalások. Szóval, izgalmas egy könyv! Engem az indiai rész fogott meg leginkább. Gyönyörű példáit hozta fel Gandhi csendes harcának, amikor nőkkel összefogva jutott eredményre, például a sóadó ellen, amikor nők milliói mondtak ellent az angol gyarmatosítók rendőrségének. Kicsit könnyebben mesélhető történet a szári védelmében mozduló nőké, akik az európai viseletek ellen azért szálltak harcba, mert a hazai szövetiparban – többek között szári-készítésben – érdekeltek a csőd felé közelítettek. Észt és szívet megbotránkoztató példa azoknak a nőknek az esete, akik halott férjüket követték a máglyára is. Élve. Történt ez még a múlt század közepén is.
Ez volt az első könyv, amit valamikor olvastam Oriana Fallacitól azaz a „Ha meghal a Nap” (1971) című opusz, amely az űrhajósokról szól, s amelyet a NASA-nál, az amerikai űrhajózási központban tett látogatása nyomán írt! Azonnal beleszerettem Oriana őszinte, lényegre törő stílusába. A középpontban az amerikai űrhajózás áll, jelene és jövője, valamint annak szereplői, alakítói. Mindez megfűszerezve Oriana kemény és kétkedő személyiségével. Kötelező olvasmánynak kellene lennie! Tanulságos, hogy a ’60-as évek Amerikájában, hogyan vélekedtek az emberek a világról és, hogy mindez hogyan csapódik le egy olasz újságírónőben. Tetszettek a gondolatok és kérdések, a kétkedések őszintesége. Oriana esetenként szinte durva nyerssége. Számomra példamutató, ahogy utánajár dolgoknak, következtet, ír és mindebből megalkotja a saját véleményét és azt nem fél hangosan kimondani vagy nekiszegezni másoknak. Hihetetlenül jól ráérez, hogyan tegyen fel egy kérdést és közben nem foglalkozik azzal, hogy az mennyire illetlen, vagy kellemetlen. Ennek köszönhetően viszont olyan értékes válaszokat kap, amelyek csak mélyítik a mondanivalóját és tovább gondolkodtatnak. Egészen filozófiai mélységekig viszi az űrhajózással kapcsolatos elmélkedést. Jól megrágja mindazt, amit kapott az interjúk során és beépíti önmagába, s ha mindehhez szükséges, átértékeli korábbi véleményét, és helyesbít. Van azonban a könyvnek egy személyesebb vonala is, ahol bepillantást kaphatunk Oriana múltjába, kapcsolatába édesapjával. Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy mennyire mély nyomot hagyott az életében, lelkében és ezáltal gondolkodásmódjában a háború. Itt tudhatjuk meg saját tollából, hogy honnan indult Oriana és mi az, amit egy életen át magával cipel. Hihetetlenül jól vegyíti ezt a két elemet az írónő a könyvben és ettől lesz annyira olvasható és érdekes, hogy nem akarod letenni. Nem csak élményt ad, amit lejátszol a képzeletbeli moziban, hanem annál sokkal tovább hat. Elgondolkodtat és arra ösztönöz, hogy nézz a dolgok mélyére!
Az Insallah(1995) ugyan csak egy regény, de valóságos helyszínen, valóságos háborúban, annak is a poklában: a közel-keleten, Bejrut-ban játszódik. Nagyon összetett és sokszereplős írás, rengeteg karakterrel. Arról nem is beszélve, hogy Oriana nőként milyen részletességgel ismeri a modern hadviselés körülményeit! Óriási előkészítő munka állhat a háttérben, s biztosan saját tapasztalatok is! De mindenekelőtt maga a történetvezetés és a szereplők játéka az, ami megfogott. Zseniális felütéssel indít: az önmagukból kifordult, szinte megtébolyodott állatok képével, amellyel az önmagából kifordult emberi világot, a háborút jellemzi! Ez a kép végül vissza is tér, keretbe foglalva az infernót.
A előzők miatt tudom azt mondani: vegyétek kézbe Oriana e művét is! Tanulságos belelátni ennyi férfi életébe és rajtuk keresztül átélni, hogy milyen életük lehet a katonáknak egy ismeretlen városban, ismeretlen ellenséggel szemben. Hogy mit hoz ki belőlük ez a helyzet? Oriana még azt is bemutatja, hogy honnan indultak, milyenek voltak a sorozás előtt. Szóval ez egy kitűnően jó könyv, melyben közben a szerző jó néhányszor gyomron vágja az olvasót, hogy érzékelje a nehézségeket! Néha le kellett tennem a könyvet, hogy megemésszem az elém táruló képek borzalmát. Bár a háború mindig nehezen viselhető téma. De az, akit mindez érdekel, szerintem megkaphatja a lélekpróbát és az elmélyülés élményét, nem is remélt részletességgel és rengeteg hétköznapi, emberi történettel.
Visszavonulása után több könyvnek és cikknek a szerzője volt, amelyek vitát gerjesztettek elsősorban iszlám és arab körökben. Idősen és már halálos betegen robbantotta ki legnagyobb botrányát: az akkor nemrég meggyászolt szeptember 11-e után alapjában kezdte támadni az iszlámot, mivel fanatikus módszereit félve, károsnak ítélte meg jelenlegi törekvéseit és formáját. 2002-ben, fantasztikus kiáltványa a Panorama című olasz lapban azt jelezte, hogy Izrael-ellenessége átfordult iszlámbírálatba. Akkor 150 ezer ember ment vele – a zsidók elleni atrocitásokon felháborodva – tüntetni.
Számos irodalmi díjjal tüntették ki, megkapta a St. Vincent-díjat, a Banaccarella-díjat Nothing és So be It című műveiért (1971-ben), Viareggio-díjat (1979-ben), Antibes-díjat pedig a sokat támadott Insallah című művéért (1993-ban). A Columbia Egyetemen díszdoktorrá avatták. Tanított újságírást itt, továbbá a Yale és a Harvard egyetemeken. Műveit 21 nyelvre fordították le.
Harag és büszkeség című könyvével a világhírű olasz írónő, Oriana Fallaci mintegy tízéves csendet tört meg. Azt a csendet, amelyben manhattani otthonában a szeptember 11-i apokalipszis pillanatáig élt. 2003-as megszólalása azonban sokáig emlékezetes marad: könyve Európában évtizedek óta nem tapasztalt felzúdulást váltott ki. Vitákat, veszekedéseket, szenvedélyes dicséreteket és vad támadásokat. Olaszországban több mint egymillió példányt adtak el Fallaci könyvéből, és bestseller lett Franciaországban, Németországban és Spanyolországban is.
Ő volt Oriana Fallaci – szerintem. Emlékezzetek rá! Sokunknak kellene hozzá hasonlóvá válnunk!