Omár Kháyyám perzsa

LIV.

Ne tékozold az Órát; szomorú
minden Vita, és meddő Háború;
jobb a dús Fürt mellett vigadni, mint
búsulni, hogy nincs, vagy hogy savanyú

Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat
ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt
s a Dobozba egyenkint visszarak.

LXIX.

XII.

Egy jó Verseskötet a Pálmák alatt,
s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat
megzendíted itt a Vadonban, – óh
Paradicsom rögtön a Sivatag!

XVI.

Meddő a földi Remény; s ha kikel,
a virága is csak múló Siker;
mint Szahara poros arcán a Hó,
tündöklik és – nyom nélkül tűnik el.

XCI

Ha meghalok ne máglyát gyújts körém:
Venyigét s Szöllőlombot hints fölém,
moss le Borral, s temess el valami
nem egészen árva Kert közepén,

Föld nem felelt; sem az Ura után
gyászbíborban zokogó Óceán…

XXXIII. részlet

Mocskos Sárból gyúrt Embert a Kezed
s még az Édenbe is Kígyót vetett:..

LXXXI.

Egyik barátja az oxfordi Cowell professzor, felhívta figyelmét egy többszázéves, finom, keleti kéziratra, melyet a Bodleiana-könyvtárban talált és Fitzgerald e kézirat – Omár Kháyyám versei – kedvéért megtanult, úgy-ahogy, perzsául, s barátja segítségével lefordította, majd hosszú évek türelmes munkájával versbe foglalta a kéziratos kis költeményeket.

Előszó

XLII.

Ha Csókod s Borod, mint a Mindenek,
úgy kezdődik s végződik, ne feledd:
az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is
az vagy – s HOLNAP se leszel kevesebb!

A Szöllő lánya: A Bor.

Jegyzetek