Olga Szlavnyikova
| Katalógusnév | Szlavnyikova, Olga |
|---|
Könyvei 2
Népszerű idézetek
Ennek az embernek egész létformája és minden tette pontosan addig tartott, hogy ő is, a környezete is teljességgel megértse és eszébe vésse a történteket; talán csak az a másfél tucat ember, akiket egykor mint katonai felderítő hangtalanul, puszta kézzel eltett láb alól, jelentette azon keveseket, akik még közel kerültek annak megfejtéséhez, mi is az a halál. Alekszej Afanaszjevics megajándékozta őket ezzel a tudással, melyre méltónak találtattak, miközben rángatták a lábukat, tébolyultan valahová befelé, a homloküregükbe fordították szemüket, földre ejtették géppisztolyukat, levesescsajkájukat, pornóképeslapjaikat. Alekszej Afanaszjevics leghatásosabb eszköze egy erős selyemzsinórból kötött hurok volt, amely előnyösebbnek bizonyult a késnél is, melynek élén a legsötétebb éjszakában is árulóan megcsillant a ki tudja honnan rávetülő fény; egyetlenegyszer sem hagyta cserben, maga a felderítő pedig, miközben markában szorongatta a fasiszta kásameleg hörgését, pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a testből, puhán elrugaszkodva, mintha macska lenne, kiszállt a lélek. Veszélyes munkája pihenőiben Alekszej Afanaszjevics, hogy el ne veszítse eszközét, a hurkot a nyakába akasztotta; az elnyűtt zsinórt olykor-olykor keresztnek vélték. Hogy a lenézett mosás iránti férfiundor miatt-e, vagy amiatt-e, mert félt tőle, hogy a kifényesedett zsinegből kilögyböli a simaságot és a szerencsét, Alekszej Afanaszjevics sosem mosta ki a zsinórt egyetlen áporodott gőzfürdőben sem, ahol alkalma volt kigőzölni magából a sós frontpiszkot; és a zsineg, amelyet izzadsága átitatott, egyre inkább teste részévé vált. Hátul, a felderítő nyakán, ahol a koszos hurok kidörzsölte sovány, biciklilánchoz hasonló, verejtéktől síkos gerincét, duzzadt, vörös, levedző csík húzódott: Alekszej Afanaszjevicsnek örökre megmaradt ott ez a nyirkos időben állandóan viszkető, durva sebhely.
6-7. oldal
A világ meglepő módon kiüresedett körülötte; ez megfelelt a pusztulásra ítélt késő őszi időszaknak, amikor a kopár utcákon úgy érzi az ember, mintha valamit eltakarítottak vagy lebontottak volna, de hogy pontosan mit, nem tudni, az ember szíve azonban egyre keresi ezt a nem létező dolgot.
132. oldal
Tisztán pártos elvhűségből azt sem engedte meg Marina, hogy a mostohaapja tudomást szerezzen részeges unokaöccse haláláról, aki már jóval azelőtt is úgy nézett ki, mint egy halott, mielőtt élettársa, egy alkoholista nőszemély, akinek olyan ábrázata volt, mint egy gyomor tartalma, össze nem aprította a szerencsétlent a klasszikus orosz baltával.
84. oldal
Krugal úr, annak a bizonyos Tájékoztatási Palotának az igazgatója, sikeresnek éppen nem mondható színészi vagy tévébemondói múlttal rendelkezett. Mindemellett olyannyira műveletlen volt, hogy e ritka tulajdonsága, amely csodálatos módon áthatotta az egész alárendelt stábot is, megmutatkozott azokon a plakátokon és hirdetéseken is, amelyekből a Palotára nem került ki kevesebb, mint amennyi fehérnemű a környékbeli hruscsovkák erkélyeire. Bármi, amit Krugalnak ki kellett ejtenie a száján, beleértve azt is, hogy „Jó napot, emberek!”, papírra kellett vetni, úgyhogy munka akadt bőven. Marinát mint új speachwritert figyelmeztették, hogy a jelöltet a szöveg felolvasásában sok természetes akadály zavarja, így például az elválasztás is. Ki kellett küszöbölni továbbá azt is, hogy egymás után kettőnél több jelző ne legyen, meg a „rekonstrukció” szót is, amelyet a jelölt egy régi állkapocskiugrás miatt sehogy sem tudott kimondani.
63. oldal
Ebben a hűvös testben kevés, nagyon kevés élet maradt, csupán a szíve ugrándozott a bőre és a csenevész szőr alatt, és Nyina Alekszandrovna úgy érezte, hogy ez a szív már nem pumpálja a szövetekbe a táplálékot, hanem ő maga táplálkozik az öregember besavósodott szervezetével, kiszíva a véredényeken keresztül az összeaszott izmokat, amelyek petyhüdt, csírázó krumlira emlékeztettek.
106. oldal
Hogyha ezek a sürgő-forgó emberek sem tudtak eligazodni az új pénzügyi és áruviszonyok valóságában, amelynek árucseréje olyan volt, mint egy cickány anyagcseréje, amely a saját súlyánál mindig nagyobb valami elnyelésével próbálkozik, akkor mit is mondhatnánk Nyina Alekszandrovnáról, aki mindig vonakodott megérteni, hogyan is működik valójában az élet.
14. oldal