!

Odo Casel

Könyvei 1

Odo Casel: Az egyház misztériuma

Kapcsolódó kiadói sorozatok: A lelki élet mesterei Szent István Társulat


Népszerű idézetek

>!

Örökké egynek és kettőnek lenni: ez Krisztus lényege. Csak egy neve van, mert egyetlen ember, egyetlen személy; és két neve van, mert kettő van benne. Azaz Krisztus, mint egy; és Krisztus és az Egyház, mint kettő. Krisztus egy, mert az Úrnak a megdicsőült Logosszal hiposztatikusan eggyé vált embersége „nem magában álló az Ecclesia mellett, mely az ő Teste” [Origenész, In Matth, 14, 17.]. – Mégis kettő. „A kettő” a fenség távolságára vonatkozik, mondja Szent Ágoston [In Ps. 142, 5.]. Ők egyek, összekeveredés nélkül; kettő, elválasztás nélkül. Participatiónak, consortiumnak, részesedésnek mondják az atyák ezt a „két-egyet”. Ez a részadó és a részesülő egymásban és egymással élő; léttel annak valóságában, aki részeltet. A részeltető és a részesülő legbensőbb érintkezése és eggyé válása, de távolsága is. Aki részesül, nem teljesen egy a részeltetővel. Kap tőle és él vele és belőle, de megmarad annak, ami. Átalakul szinte; élő képe lesz, de megmarad folytonosan függő és befogadó képnek is.

De miért nevezzük misztériumnak ezt a mennyegzős szeretetszövetséget, mely az Istent és az embert vőlegény és menyasszonyként egyetlen emberré egyesíti? Miért beszélünk az Egyházról mint misztériumról? Mi a misztérium?

[…] mindenki egyenként maga az „Egyház”, és ezt az Egyházat meg kell valósítani.

Magát Caselt a misztérium szó valósága egy ünnepi misében ragadta meg először elevenen, amikor fiatal szerzetesként Maria Laachban tartózkodott. Egyik levelében így magyarázta: „Még csak egyet kell hozzátennem… ti. azt, hogy a misztériumtan első intuícióját egy ünnepi mise liturgiájában éltem át. Élet csak életből származhat. Persze megerősödött ez a felismerés Szent Jusztin vértanú tanulmányozásakor. Az atyák tanulmányozásával együtt Bonnban kezdtem külön foglalkozni az antik misztériumokkal, mégpedig mint segédeszközzel a keresztény misztériumok tulajdonképpeni megértéséhez… Az igazi «szent forrás» maga a liturgia megünneplése volt… Nemcsak a puszta tanulmányozás, hanem az eleven együttlét Krisztussal a misztériumban, volt minden igaz ismeret végső forrása.” Casel attól az áldozatünnepléstől kezdve nem hagyta el a misztérium szót, mert e szónak valósága soha többé nem szakadt el tőle.

Előszó (Theophora Schneider, OSB), 8–10.

Odo Casel: Az egyház misztériuma A megváltottak közössége Jézus Krisztusban – összegyűjtött írások

>!

Csak benne, a mi Főnkben, tekint és áld meg bennünket az Isten. Isten ugyanis nem egyéni, Krisztustól elszakított egzisztenciánk alapján tekint bennünket, hanem csak „Krisztusban”, akinek mi vagyunk a teste. Ezért mondja Alexandriai Kyrillosz: „Az urna, mely a mannát tartalmazza, és a szövetség ládájában nyugszik: Krisztus képe. Minket foglal magában. Ha az Atyához közeledik, magának Istennek ajánl minket.”

Előszó (Theophora Schneider, OSB), 12.

Odo Casel: Az egyház misztériuma A megváltottak közössége Jézus Krisztusban – összegyűjtött írások

>!

Isten nemcsak a kereszten alkotta meg saját mását, hanem már a teremtés őskezdetén. Igen, a kereszt menyegzőjének misztériuma egyáltalán nem más, mint „az ősvilági misztérium felújítása”. Ez az anakephalaioszisz, az instauratio, az őseredeti szeretetszövetség helyreállítása és beteljesítése, hiszen Isten lényege az adományozó és kiáradó szeretet, „mely rögtön kezdetkor alapította a misztériumot. Amit tehát alkot, az «nagyon jó», avval egybekötött, aki miatt jó minden.”

Már a teremtésben így ébreszti föl a maga számára „Te-t”, akit hatalmával áthatni és dicsőségével megdicsőíteni szeretne. Ettől az ősidőtől kezdve az egész teremtmény „Isten iránt szeretetre és alárendeltségre vágyódó hitvestárs.” De az igazi Te, a szemközti, aki szeretetét felfoghatná és viszonozhatná, nincs meg az emberben. „A menyasszony legyen hasonló, lényegében azonos a vőlegényhez”, mert egyébként nem tudja vele megosztani életét. „Ezért alkotta Isten az embert saját képére és hasonlatosságára.” Valóban így szólhat hozzá: „Te én vagy.” Az ember pedig viszonyozhatja: „én pedig Te.” "Az ember az öröm és hála fénylő ragyogásával visszatükrözi az Atya képét." A vőlegényt azzal az isteni szeretettel szereti, melyet tőle kapott, és kizárólag általa lett menyasszony.

Ebben az első emberben, aki menyasszonyként az Isten szívén pihen, mindnyájunkat sajátjává hívott és életének vérkeringésévé szentelt. Míg Ádám a paradicsomban tartózkodott, már mindnyájan benne voltunk, mint az isteni „fény-vőlegénynek fény-menyasszonya”, az isteni ősfény fehér ruhájában. Ezért az Isten, mint Teremtőnk, már vőlegényünk lett. Mert „az a vőlegény, aki a másikat sajátjává teszi, hatalmával áthatja, és szeretetben magához emeli”.

Előszó (Theophora Schneider, OSB), 15–16.

Odo Casel: Az egyház misztériuma A megváltottak közössége Jézus Krisztusban – összegyűjtött írások

>!

Itt vallásokra hivatkozunk, melyek a kozmikus kinyilatkoztatáson alapulnak. E vallások híveit Isten nem hagyta egészen tájékozatlanul Krisztus felől. Mintegy „felvázolta” a teremtés ősadottságaiban, ahogyan Sínai Anasztáz mondja. Mert mindent az Istenember képére „mintázott és alkotott”. Mindennek ősképe; elsőszülött „a teremtésben és a megváltásban”, „mint a láthatatlan Isten tükörképe”, mint a kereszten győzedelmes Istenember. „Ezért kitárul az egész kozmoszban, átfogja szélességét és hosszúságát, magasságát és mélységét.” Már az őskezdettől megtestesült teremtményeiben, már megfeszíttetett bennük. Maga a teremtő Logosz, miután mindent létbe szólított, teremtésének eleven képeiben bemutatta mindazt, ami „az idők teljességében” valósággá válik. „Praelusit suae incarnationi – megtestesülését már az előjátéka tartalmazza”, Cornelius a Lapide megfogalmazása szerint.

Igazi kinyilatkoztatásból következik tehát, hogy a régi világ emberei valóban sokat megsejtettek a Krisztusban beteljesedni készülő valóságból, mert számukra a földi dolgok, jobban mint nekünk, égi isteni őskép tükörképei voltak. „Izraelen kívül, más népeknél is voltak emberek, akik számára a Krisztus-misztérium nem volt titok”, ahogy Szent Ágoston írja, a Civitas Deiben.

Előszó (Theophora Schneider, OSB), 24.

Odo Casel: Az egyház misztériuma A megváltottak közössége Jézus Krisztusban – összegyűjtött írások

>!

Mikor a mi Urunk azon a fenséges éjszakán szenvedése előtt a kenyeret és a bort istenemberi kezébe vette, és átváltoztató imában a következőket mondta fölötte: „Ez az én testem! Ez az én vérem!”, akkor valami kimondhatatlan történt. Valami, ami előtt a kerubok és a szeráfok remegve befödik arcukat. – Tiszteletreméltó Béda egyszer a következő szavakkal próbálta kifejezni a kimondhatatlant: „Az Atyának értünk áldozatul és szerető illatáldozatul bemutatott szenvedés-misztériumát átvitte a kenyér és bor teremtményre, miután először a Bárányt föláldozta, ő az örökkévalóság papja Melkizedek rendje szerint.”

Akkor folyt földi oltárra vér, makulátlan istenvér, mely bűnt bocsát. Azóta állandóan folyik, folyik mindennap és minden órában; folyik mindazon oltáron, amelyiken az Ecclesia a pap ajkával a kenyér és a bor fölött kimondja az Úr ugyanazon átváltoztató szavait. Így mindegyikünk eljegyzett lehet az Úrral áldozati vérében. Megkérdezhetné még valaki: hogy lehetséges ez? Hogyan folyhat még most is Krisztus vére, mely egyszer s mindenkorra kifolyt a kereszten? Béda már megadta a feleletet: Krisztus irgalmas szeretetében halálának misztériumát a kenyér és a bor teremtményébe belégyökereztette. Az Ecclesia, amely ezen a világon Istennek ugyanazon megborzongtató misztériuma, kultikus ünnepeiben az „Úr szenvedésének még borzongatóbb misztériumát” az időn át hordozza, míg a keresztmenyegző valósága isteni teljességében kifejlődik.

Előszó (Theophora Schneider, OSB), 39–40.

Odo Casel: Az egyház misztériuma A megváltottak közössége Jézus Krisztusban – összegyűjtött írások

>!

[A Vízözön] hullámaiban, mint keresztségben, megsemmisül a bűn, megtisztul a föld, és új, megtisztult emberiség származik. Ennek áldozata ismét szeretettel emelkedik Istenhez.

Casel ebben a „keresztségben” látja az atyákkal együtt a misztériumot. Azt mondta, „Csodálatos, hogyan emelkedik ki Isten misztériuma a szörnyű vízözön iszapjából. Alig lett semmivé a gonoszság, már újra felfénylett Isten szeretete és megdicsőülése a szent misztériumban… Isten kiengesztelődve nézett le a földre, és új szövetséget kötött vele: Ez legyen jele a szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek… Szivárványt helyezek a felhőkbe: ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között” (Ter 9,12). A vízből és a fényből alkotott szivárvány a földről az égbe emelkedik, és újra visszatér a földre; az Isten és ember egyesülésének gyönyörű jelképe az örök szeretet misztériumában.

[…] A vízözön és a szivárvány kozmikus jelében először hirdeti meg Isten megváltó szeretetének útját és célját. Így valóban „új teremtés kezdete, az élet új megindulása, a végleges helyreállítás első foka” [J. Daniélou].

Mint valami életlen, homályos árnyképben már a Noé-szövetségben jelen van az üdvösség műve, melyet Pál „misztériumnak” nevez. Noéban már Krisztus ad hírt magáról, aki a kereszt „gyenge fáján szent vér áradatán át” vezeti az emberiséget. A Noé-szövetség „szakramentumában”, a szivárványban, felragyog az új szeretet-szövetség misztériuma, a Krisztus-Ecclesia misztérium, melyben az isteni ősfény lágyan megtörve sok színben pompázik.

Előszó (Theophora Schneider, OSB), 18.

Odo Casel: Az egyház misztériuma A megváltottak közössége Jézus Krisztusban – összegyűjtött írások