Octavio Paz mexikói

Irkafirka

Egy széndarabbal
tört krétámmal és piros ceruzámmal
rajzolni a neved
a szád nevét
lábad jegyét
a senki falára
a tilos kapukra
addig vésni tested nevét
amíg a késem élén
vér serked ki
és a kő felkiált
és a fal lélegezni kezd mint a tüdő

71. oldal

Testemben a hegyet keresed te,
a napfényt, mit eltemet az erdő
Testedben a bárkát keresem,
mely valahol elveszett az éjben.

75. oldal, Kiegészítők

kivérzett betegként kel fel
a hold
a magas tetőteraszok fölé
a hold
hasraesik akár a részeg
a hold csontján rágódnak
a kóborló kutyák
teherautó-karaván gázol
végig a hold testrészein
macska lopózik át a holdhidon
a hentesek a hold vizében
mossák a kezüket
a város eltévedt saját sikátorai közt
nyugovóra tér az üres grundokon
a város elvész kültelkeiben
az óra veri az időt

52-53. oldal (Térjünk a tárgyra)

Szinte falon csügg
a sötéten izzó nap,
e darázsfészek.
    Az én homlokom is nap,
    tele sötét eszmékkel

87. oldal (Az udaipuri nap)

Y no terminan aquí nuestras diferencias. Ellos son crédulos, nosotros creyentes; aman los cuentos de hadas y las historias policíacas, nosotros los mitos y las leyendas. Los mexicanos mienten por fantasía, por desesperación o para superar su vida sórdida; ellos no mienten, pero sustituyen la verdad verdadera, que es siempre desagradable, por una verdad social. Nos emborrachamos para confesarnos; ellos para olvidarse. Son optimistas; nosotros nihilistas —sólo que nuestro nihilismo no es intelectual, sino una reacción instintiva: por lo tanto es irrefutable—. Los mexicanos son desconfiados; ellos abiertos. Nosotros somos tristes y sarcásticos; ellos alegres y humorísticos. Los norteamericanos quieren comprender; nosotros contemplar. Son activos; nosotros quietistas: disfrutamos de nuestras llagas como ellos de sus inventos. Creen en la higiene, en la salud, en el trabajo, en la felicidad, pero tal vez no conocen la verdadera alegría, que es una embriaguez y un torbellino. En el alarido de la noche de fiesta nuestra voz estalla en luces y vida y muerte se confunden; su vitalidad se petrifica en una sonrisa: niega la vejez y la muerte, pero inmoviliza la vida.

Tlazoltéotl, la diosa azteca de la inmundicia y la fecundidad, de los humores terrestres y humanos, era también la diosa de los baños de vapor, del amor sexual y de la confesión. Y no hemos cambiado tanto: el catolicismo también es comunión.

Amikor kiléptem a tengerből, egy hullám a többi elé tolakodott. Karcsú volt és könnyű. Fittyet hányva a többiek kiabálására, akik lebegő uszályánál fogva próbálták visszatartani, belém karolt és ugrándozva jött velem. Nem akartam szóvá tenni, mert röstelltem volna megszégyeníteni a társnői előtt. Ráadásul meg is bénítottak a felnőtt hullámok dühös pillantásai. Amikor beértünk a faluba, elmagyaráztam neki, hogy ez képtelenség, hogy a városi élet nem olyan, ahogyan azt ő a tengerből még soha ki nem lépett naiv hullámként elképzeli. Komolyan nézett rám: „Nem, ő már eldöntötte. Nem térhet vissza.” Próbálkoztam gyöngédséggel, keménységgel, iróniával. Ő sírt, kiabált, simogatott, fenyegetett. Bocsánatot kellett tőle kérnem.

27. oldal, Életem a tenger hullámával

UN EXAMEN de los grandes mitos humanos relativos al origen de la especie y al sentido de nuestra presencia en la tierra, revela que toda cultura —entendida como creación y participación común de valores— parte de la convicción de que el orden del Universo ha sido roto o violado por el hombre, ese intruso. Por el „hueco” o abertura de la herida que el hombre ha infligido en la carne compacta del mundo, puede irrumpir de nuevo el caos, que es el estado antiguo y, por decirlo así, natural de la vida. El regreso „del antiguo Desorden Original” es una amenaza que obsesiona a todas las conciencias en todos los tiempos.

El hombre no es solamente fruto de la historia y de las fuerzas que la mueven, como se pretende ahora; tampoco la historia es el resultado de la sola voluntad humana —presunción en que se funda, implícitamente, el sistema de vida norteamericano—. El hombre, me parece, no está en la historia: es historia.

Önmagamba zárkózva – képtelen lévén egy mozdulatot tenni úgy, hogy ütést ne kapnék, s képtelen lévén nem megtenni azt úgy, hogy ne kapnék egy újabbat – , félelem és láz közepette nyújtóztam el lényem egész hosszában. Így éltem éveken át. A hajam annyira megnőtt, hogy kusza bozótja hamarosan betemetett. Apró, harcias, mohó és megszámlálhatatlan sokaságú férgek egész népei ütöttek benne tanyát. Amikor épp nem egymást irtották, engem ettek. Csatamezejük és zsákmányuk voltam. Megtelepedtek a fülemben, a hónaljamat ostromolták, a lágyékomba vonultak vissza, elpusztították a szemhéjamat, befeketítették a homlokomat. Barnás, eleven és örökké forrongásban lévő lepellel burkoltak be. Lábkörmeim is megnőttek, és ki tudja, meddig jutottak volna, ha nem bukkannak fel a patkányok. Olykor-olykor szájamhoz emeltem – bár számat az ostromló rovaroktól alig tudtam kinyitni – egy-egy fűszerezetlen húsdarabot, amit találomra szakítottam ki bármely élőlényből, aki oda merészkedett

59 és 61. oldal, Nehéz tanulóidő