Nyirkos Tamás

Az osztályharc elméletének legnagyobb ellentmondása, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való átmenet valójában minőségi ugrás, amely nem írható le mechanikus és determinista módon. Épp olyan tehát, mint a kereszténységben a bűn szolgaságából a megváltás szabadságába vezető ugrás, a Gonosz felcserélése Jóval, csak éppen a marxizmusban ehhez hiányzik az explicit Isten, aki deus ex machinaként szerepelhet.

72. oldal

„Nagyon fontos kiemelni és mindig szem előtt tartani egy tényt, amelyet korábban már jeleztünk: hogy az államok a szó szoros értelmében nem valóságosak. Ez ontológiai kijelentés, amely megkívánja, hogy definiáljuk, mit értünk valóságon. Amivel az államok mint entitások nem rendelkeznek, az az emberi elmén kívül, attól függetlenül létező fizikai lényeg. Persze az államok […] képesek különböző módokon jelölni a valóságot: emberek cselekednek a nevükben, térképekre rajzoljuk, zászlókkal azonosítjuk, váll-lapokon hordjuk és zöld acélban mozgósítjuk őket. De: az állam nem valaki, nem kép, nem zászló és nem harckocsi – mindezek csak szimbólumai valaminek, ami nem látható, de hiszünk benne, hogy létezik, vagy legalábbis úgy teszünk, mintha hinnénk.”
Mika Luoma-aho

103. oldal

Ha gúnyt űz valaki a hindu filozófiából, az a nyugati hobbi-filozófus, aki valójában nem tud, és nem is akar kilépni saját – 4-5000 éves, és menthetetlenül egyenes – történelméből, ám emiatt mintha folyamatos bűntudat gyötörné. (És ez nem csupán a történetfilozófiára igaz. Újabb személyes élmény: egy kiváló, indiai zenét játszó magyar zenekar vezetőjétől kérdezte meg egy tévéműsorban a riporter, hogy „ugye milyen nagyszerű, hogy ma már nyugaton is rengeteg ember érdeklődik a keleti filozófia iránt?” Amire a zenekarvezető csodálatra méltó hidegvérrel jegyzete meg, hogy erről szó sincs: ez egyszerűen divat, ennél többre a nyugati közönség nem képes. Ma is tisztelem őszinteségéért, és azt hiszem, ez a tisztelet sokkal inkább alapja lehetne a vallások együttélésének, mint a vallási toleranciának csúfolt közömbösség.)

Ez a bizonyos ok – amelyre többször is visszatérek majd – a mai olvasó már-már orvosolhatatlan vallásfelejtése. Joachim megértését ugyanis nem az nehezíti, hogy „régi”, „középkori” vagy „keresztény”, hanem az, hogy egyáltalán vallásos; már ha valláson valami transzcendenst értünk, és nem mondjuk a mai globális hedonizmus filozófiáját, amely – bár maga is vallásra hasonlít – olyan nyelvi és fogalmi környezetet teremt, amely lényegileg alkalmatlan a transzcendens valóság megragadására. Ha a vallásos gondolkodás egyes elemeit sikerül közelebb hozni az olvasóhoz, és egyben megvilágítani, hogy semmivel sem irracionálisabbak, mint napjaink bevett nézetei, akkor ez a rövid kézikönyv – a Joachim által is használt görög szóval élve Enchiridion, avagy bevezetés – már elérte célját.

A megkülönböztetés egyébként is modern korunk sajátja: az, hogy a „társadalmi” és a „vallási” jelzők – nem is beszélve a „politikairól” – egymástól elkülönített „szférákat” jelölnének, a középkori ember számára értelmezhetetlen. A probléma éppen abban áll, hogy miközben a középkor, és persze minden más korszak embere is tapasztalta-tapasztalja, hogy földet művelni, istentiszteletet tartani vagy embereket kormányozni nagyon is különböző dolgok, egy valóban átfogó világszemlélet számára – legyen az óegyiptomi, muszlim vagy keresztény – ezeknek nincs és nem is lehet egymástól különböző rendező elvük.

Az áttéréshez […] érdemes néhány gondolatot megfogalmazni. Az egyik az, hogy a 11. századig a muszlim birodalomban élt a keresztények nagyobbik fele és nem a latin nyugaton. A másik az (s ez összefügg az előbbivel), hogy az alakuló muszlim umma a maga igen tekintélyes gyarapodását természetesen nem az arab muszlimok eredetileg csekély számának a belső növekedésével, hanem az áttértek óriási számával érte el. A harmadik megjegyzés az, hogy az áttérések túlnyomó része egyáltalán nem erőszakkal történt (ilyen meglepően ritkán fordult elő, ám van példánk az ellenkezőjére is). Az áttérések túlnyomó része természetesen gazdasági okokból történt, ám szerepet játszott a korábbi vezető pozíciók megőrzése […], a szociális helyzet jelentős javítása […], a súfi rendek sokrétű hatása, ám a muszlim városi „kifinomult létforma” vonzereje is.

25. oldal

Megható emlék gyanánt idézzük föl Alfonso Fernandez Samuel ekkortájt keletkezett végrendeletét, amelyben meghagyta, hogy temetésekor a lábához keresztet tegyenek, mellére egy Korán példányt, a feje mellé pedig „életét és fényét”: a Tórát.

Arról sincs tudomásunk, hogy Bonald később mélyedt volna el a skolasztikus irodalomban: emigrációja idején – saját bevallása szerint – Bossuet Egyetemes története, Tacitus néhány kötete, Montesquieu-től A törvény szelleme, és Rousseau Társadalmi szerződése volt a keze ügyében. Ami megint csak nem véletlen, lévén hogy atyai mentora, a juilly-i kollégium későbbi igazgatója, Mandar, akivel ennek haláláig levelezett, Rousseau személyes jóbarátja volt, a Vallomásokban is szerepel. Ezek után nem meglepő, hogy ahol Bonald egyáltalán említi műveiben a középkori filozófiát, azt a felvilágosodás közhelyeinek megfelelően (szőrszálhasogatás, formalizmus), és primer ismeretek híján teszi, ahogy láttuk a Récherches philosophiques filozófiatörténeti bevezetésében. Ennek ellenére máig rajta ragadt a »skolasztikus«, sőt a »tomista« jelző, ez azonban csak a másodlagos irodalom egymástól átvett közhelyeinek egyike, és sem történeti, sem elméleti alapja nincs.

Ebből a szempontból nem is az az érdekes, ahogyan A kereszténység szellemében szinte kérkedik széleskörű patrisztikus műveltségével (olyan szerzőkig visszamenve, mint Quadratus és Ariszteidész), hanem az, ahogy az egyházatyák fárasztó felsorolását befejezi:
»Végre Szent Bernát, kit Bossuet megjelenése előtt az utolsó szent atyának neveztek, sok szellemmel nagy tudományosságot egyesít. Erkölcsi képei különösen sikerültek. Volt benne valami Theoprast és La Bruyere lángeszéből.«
Magyarán mondva, Chateaubriand nem tud arról, hogy Clairvaux-i Szent Bernát és Bossuet között történt volna valami említésre méltó a keresztény teológiában; nem meglepő tehát, hogy a keresztény filozófusok felsorolása is így alakul: Bacon, Newton, Bayle, Clarke, Leibniz, Grotius, Pascal, Arnauld, Nicole, Malebranche, La Bruyère, Bossuet, Fénelon, Massillon, Bourdaloue. Nem is a névsor eklektikus volta a legfeltűnőbb, hanem az, hogy az egész középkori gondolkodást a fent említett három sor képviseli a csaknem nyolcszáz oldalas könyvben.

133. oldal

Az ellenforradalmárok mindennek ellenére maguk is elhitték, hogy az érveléseik alapjául szolgáló teológiai fundamentummal minden rendben van. Mindegyikük abban a szent meggyőződésben fejtette ki a maga rendkívül sajátos és eredeti teológiáját, hogy az összhangban áll az egyház évezredes, változatlan tanításával, holott az utóbbinak csak egy számukra hozzáférhető, sajátosan modern változatát ismerték.

134. oldal