Nyikolaj Jevdokimov orosz

Legyen átkozott a háború, de legyenek örökre áldottak a katonabarátságok!

103. oldal

Mennyire igaz, százezerszer is igaz a keleti mondás: „A tudatlan önmaga ellensége, hogyan is lehetne a mások barátja.”

93. oldal

Mindig logikus magyarázatot igyekszünk keresni, mind a magunk, mind a mások cselekedeteire, mintha ezzel igazolhatnánk tetteinket. Pedig fontos és felelősségteljes lépéseink gyakran olyannyira következetlenek és ostobák, hogy igen nehéz hétköznapi magyarázatot találni rájuk.

34-35. oldal

A tudásban – meggyőződés van. A tudatlanságban – hajlíthatatlanság.

92-93. oldal

…a legádázabb vitákat gyakran azok folytatják, akik nem ismerik a vita lényegét.

91. oldal

Az embernek nem adatott meg, hogy ismerje a jövőjét, és ez így igazságos, hiszen az ismeretlenségben ott rejlik az örök remény. Megfosztani az embert a reménytől annyi, mint elvenni tőle az élet értelmét és örömét.

17. oldal

Az arca nem volt csúnya, inkább hétköznapi, jellegtelen. Egyébként hogyan is nevezhetnénk csúnyának a nőket, anyáinkat? A női arc mindig gyönyörű, és mindig van rajta valami megfoghatatlan. Hasonlít azokra a fákra, amelyek egyszerre mutatkoznak örökkévalónak és változékonynak is. Egy nő már csak azért sem lehet csúnya, mert az arcán mintha mindig átszellemültség ragyogna, az anyaság utáni vágy és valami ösztönös kihívás: fejtsd meg a titkomat.

139. oldal

Élete során egyszer mindenki fegyvert fordít maga ellen, és mert gyarló, tudatlan, könnyelműen a szívére céloz. Eleinte nem fáj a seb, de az évek múlásával feltétlenül hallat magáról, mint ahogyan váratlanul fel-felsajognak a már gyógyultnak hitt frontsebek is.

6. oldal

Különben, miféle álmok és remények váltak valóra az életében? Semmi sem vált valóra, az egész élete várakozásban telt el, talán azért, mert nem elégedett meg a mindenkori aznappal, mindig a holnapot várta.

67. oldal

Pavlik csellózni tanult, hozzáértő emberek ezt a tanácsot adták Nyina Sztyepanovnának, mondván, hogy a cselló a legnemesebb hangszer.

77. oldal