Nyikolaj Gumiljov

A csillagokból csönd pereg,
A hold a karkötőd világa,
S álmomban újra rálelek
A honra, mely ígértetett –
Az elsiratott boldogságra.

/Az este/

A Vénuszon, a Vénuszon nem
Fojtogató kín a halál.
Aki meghal a Vénuszon, fenn,
Mint könnyű légi pára, száll…

/A Vénusz messzi csillagán/

AZ ESTE
Még egy megunt napom letelt,
Fölösleges minden csudája!
Gyöngéd árnyak, ti jöjjetek,
Öltöztessétek lelkemet
Gyönggyel kivarrt aranyruhába.
S te eljöttél… Elűzted a
Vészmadaraimat – a búmat.
Ó, nagy királynő, éjszaka,
Meg nem torpantja senki a
Győzelmes lépteit sarudnak.
A csillagokból csönd pereg,
A hold a karkötőd világa,
S álmomban újra rálelek
A honra, mely ígértetett –
Az elsiratott boldogságra.

Néz rájuk és zokogva énekelget,
Dalolva sír, de nincs vigasz,
Nem értve, hogy mindez mit is jelenthet,
Csak érezvén, hogy ez se az.

Csobog a víz, a zsiliphez csapódik,
Nyirkos, fűillatú homály,
És elhaló a Cárszkoje Szeló-i
Utolsó múzsa hangja már.

/Annyenszkij emlékének/

S a holtak szarkofágján béke ül,
De erejük, hatalmuk rendületlen,
A sok-sok híres, nagy mester közül,
Ó, egy csupán, kit szívből megszerettem.

/FRA BEATO ANGELICO/

A kozmikus mozgásnak, s kikben ott
Élnek a volt s még nem volt ritmusok,
Ők költik szárnyaló verseiket,
Fölverve a tunya elemeket.

Varázsmalom-örvényben forognak
Nyerítő, szilaj lovak,
És a lélek, ez a nyomorult rab,
Könnyebb most és boldogabb.

/Zápor/

Ó, bár csak álom nyűgözné szemem!
Eljutnék, mint a béke ünnepére,
Ősz tengerekhez, sárga fövenyen
Nagy, barna köveket számlálni végre.

/Betegen/