Novalis német

Mi lettem volna, ha te nem vagy?
És mivé lennék nélküled?
Állnék árván, a félelem vad
szorongatása törne meg.

A Halál vagy, s csak te adsz életet.

Nekem ez a földi élet
örömet már nem igérhet;
álomképe sivatag.
Vele én is véget értem.
Bár feküdném vele mélyen
magam is a föld alatt.

Milyen szegényes és gyermekes előttem most a napvilág – milyen áldott, örvendetes a nap elbúcsúzása. – Tehát azért, mert az Éjszaka elfordítja tőled szolgáidat, azért szórtad tele világító golyókkal a végtelen teret, hogy hirdessék mindenható hatalmadat – visszatérésedet – eltávozásod idején…

Mélységes honvágy sajdul a lélek húrjain. Harmatcsöppekben hullanék alá s vegyülnék el a hamuval.

Éjszaka drága napja – s én fenn virrasztok – mert tiéd vagyok, és te az enyém – te rendelted életemmé az Éjt.

Mindig vissza kell térjen a reggel? Sosem ér véget földi hatalma? Boldogtalan sürgés-forgás emészti el a szárnyas Éjszaka mennyei jöttét. Sosem fog örökkön égni a Szerelem titkos áldozata? A világossághoz mérték idejét; viszont időtlen és határtalan az Éjszaka uralma. – Örökké tart az álom. Áldott álom – ne túl kevésszer boldogítsd az Éjnek áldozókat.

Megkönnyebbül az élet
s az öröklétbe hull;
elménk benső tüzének
fényén magasztosul;
olvad a csillagég, lesz
arany életborunk,
s mi megízlelve fényes
csillaggá változunk.

Vannak keserves órák,
van gyászos hangulat:
minden oly síri formát,
oly vázképet mutat.

Vad félelmek suhannak
körénk mindenfelől,
és a lélekre nagy-nagy
éj mázsás terhe tör.

A támaszok ledőlnek,
biztos pont nem marad,
s nem úr a dúlt velőnek
lázán az akarat.

Közeledik, kisértve
csábít az őrület.
Eláll a szív verése,
s minden érzék süket.

Más tereken ütötte föl víg sátrait a fény. Hát sosem tér vissza gyermekeihez, akik ártatlan hittel várják?