Németh Andor magyar
1891. december 28. (Celldömölk) – 1953. november 13. (Budapest)
Tudástár · 25 kapcsolódó alkotó · 1 kapcsolódó könyv
Katalógusnév | Németh Andor |
---|---|
Nem | férfi |
Könyvei 14
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Egyéniség és alkotás Akadémiai · Kettős tükörben Polis
Fordításai 49
Antológiák 7
Népszerű idézetek
Én, aki mindkettejüknek bizalmasa voltam, egyszer megkérdeztem Karinthytól, hogy mi tartja tulajdonképpen össze őket. Karinthy erre egy vadászhistóriával válaszolt: Valaki egyszer tigrisre vadászott, és mikor a nősténytigris már lőtávolságnyira volt tőle, ráfogta a fegyverét. A fegyver azonban csődöt mondott, mire a fenevad feléje rontott. Vad izgalommal várta, mi lesz. Egyszerre csak eltűnt a tigris. Pár reszkető lépést tett, s akkor észrevette, hogy a tigris csapdaverembe esett, mire vadászkését kirántva utánaugrott a verembe. Így vagyok Arankával. Nem tudunk meglenni egymás nélkül.
682. oldal
Németh Andor: A szélén behajtva Válogatott írások
Milyen szép volt, milyen félelmetes, milyen tilalmas és milyen vonzó az a vértelen hindu-arc a koromfekete hajkoszorúval a kórházi ágyon!
167. oldal
Karinthynéról általában az volt az emberek véleménye, hogy szörnyen gonosz nő. Ezt azonban elsősorban maga Karinthyné terjesztette el magáról, hogy pukkassza barátnőit, főleg Kosztolányinét. Én csak annyit mondhatok, hogy hozzám olyan jó volt, mint egy falat kenyér.
Németh Andor: A szélén behajtva Válogatott írások
Aurélia a háború utáni kor tipikus, idejétmúlt terméke, a századelő gyalázatos életeszméjének, az ösztönök gátlástalan kitombolásának prófétanője és példamutatója.
Semmiféle elfogultság nincs bennem. Merem állítani, hogy én vagyok a világ legelfogulatlanabb embere. Az ész, a józan, hétköznapi ész hatalmas fegyver. Én a legnagyobb kavarodásban sem vesztem el soha a fejemet, én nyugodt maradok. Ellenfeleim eszeveszetten ágálnak, én az ujjamat sem mozdítom. Ide-oda rohangálnak, én ottmaradok, ahol vagyok. Ők már kifulladtak, amikor én még meg sem szólaltam. Ha egy szóval akarnám megjelölni a szerepemet, azt mondhatnám, hogy palánk vagyok. Ott vagyok, ahol kellek, hogy feltartsam azokat, akik fej nélkül rohannak előre. Belém rohannak, szidnak, gyaláznak, azt mondják rám, hogy az útban vagyok, de én érzéketlen maradok és nem tágítok a helyemről. Tovább megyek: még csak nem is az én érdemem, hogy az vagyok, ami. Én csak azt teszem, amit a császárom kíván: csakhogy a császár sohasem kíván tőlem olyasmit, amivel nem értek teljes mértékben egyet. Kevesen értettek meg és kevesen fognak megérteni. Nevem roppant eseményekkel függ össze s ezeknek az eseményeknek a szemszögéből fog az utókor ítélkezni fölöttem is . Abban az egyben azonban feltétlenül biztos vagyok, hogy száz év múlva másképpen fognak megítélni, mit a kortársaim.
98. oldal (Grill Károly,1939 )
Németh Andor: Metternich vagy a diplomácia magas iskolája
Harmadik napja tombol, tépi láncait a tömeg. Előbb csak dohogott, aztán dacolt. Most dühödt tengerként őrjöng, őröli fel a polgári királyság pillérintézményeit, a hivatalokat és a hadsereget. Mint az orkán, mely mindent magával sodor, ami menetirányba került, úgy sodorja magával a tömeg a katonaságot. Ahelyett, hogy szuronyélre hányná a tüntetőket, megejtve a boszorkányos februári napok bűvöletétől, melléjük áll, közéjük keveredik s kiforgatva kötelességtudásából velük üvölti: „Vive la reforme!” Már a háziezredekre sem lehet számítani. A kormány tehetetlen, az udvari méltóságok falfehéren néznek egymásra, mindegyik magatartásán a félreismerhetetlen felismerés: meneküljünk, a játszma elveszett.
Ott vannak együtt, a Tuilleriák fogadótermében, a polgárkirályság főméltóságai, a nagy tábornokok: Gérard, Bugeaud, Soult, az államférfiak: Thiers, Lamoriciére, Odilon-Barrot, Rémusat, Crémieux és a többiek, a végjelenetek tragikus pózában. Időnként megcsörrennek az ablaküvegek.
Most széttárul a nagy szárnyasajtó és belép a király, a körtének csufolt, valaha kövér és kedélyes, de egy idő óta érezhetően kedélytelen, megpudvásodott Lajos Fülöp. Nem szalonkabátban, kürtőkalapban és esernyővel, ahogy az élclapok ábrázolni szokták, hanem teljes katonai pompában, mellén összes rendjeleivel. Rogyadozó térddel – nyolcvanadik éve felé jár – cerclet tart (ez inkább mimika, mint konverzáció), majd asztala mögé vonul és azt mondja:
– Nem értem.
Mit nem ért?
Előszó
[…] Jámbor is kikeresgélte emlékeiből a sorsát eldöntő határpillanatot. Ha akkor egy félórával előbb állok fel, mint ahogy tettem, minden a régiben marad, emésztette magát, mint az amputált, aki szeretné lefűrészelt lába után a másik lábát is kicsavarni dühében, hogy miért nem lépett hátra ahelyett, hogy előre lépett, mikor a gépkocsi feléje rohant. […] Ilyen szánalmas emlékezésekkel gyötörte Jámbor is magát (hasztalanul, mert visszacsinálni semmit sem lehet), hogy kiemelje a folytonosságból azt a sorsdöntő pillanatot, amelyre, mint az orsóra a fonál, a folyományok logikus egymásutánja visszagombolyodik, hogy […] kiemelje az események egymásutánjából azt az elátkozott objektumot, melyre szerencsétlenségét visszavezetheti, azt az objektumot, mely […] két ellenkező tartalmú tereppé különítette el életüket, világos és sötét tereppé […]
143. oldal
Egy magyar költő pályafutása:
Volt kanász, szárazdajka, fahordó, kenyeres, cukrászfiú, hajósinas, kukoricacsősz, mezei napszámos, bankhivatalnok, rikkancs, könyvügynök, egyleti szolga, házitanító és újra rikkancs. Próbált meghalni: lúgkővel, gázzal, kötéllel, bicskával, méreggel és vonatelgázolással. Huszonhárom éves.
194. oldal