Nemes Nagy Ágnes magyar

Amerikában tanultam meg, hogy európai vagyok. Ahogy Magyarországon kívül tanultam meg igazán, hogy magyar vagyok.
Az európai, az mind hasonlít egymáshoz. Milyen az európai? Az európai egyszerre eszik késsel és villával. Nem vágja fel előre az ételt, és teszi félre a kést, hogy azután csak villával folytassa. Ha végigtekintesz egy éttermen, tíz lépésről meglátod, hogy melyik az európai. Az európai képes rá, hogy mosolytalanul köszönjön, még arra is képes, hogy a „How are you?” kérdésre ne azt válaszolja, hogy „fine”, hanem esetleg azt, hogy fáj a feje. Az európai cigarettázik. Az európai vatelines télikabátot hord. Mindössze öt órás séta után már a fáradtság jeleit mutatja. Ez alól csak a hegymászók kivételek. Az európai nagyképű. Nem szereti a szép, régi, ötvenéves házakat, ezeken keresztülnéz, mint a levegőn. Az európai ritkán nevet, és másfélén, mint a többiek. Az európai maníros. Hiányzik belőle az igazi természetesség, szívélyesség, magától értetődő bizalom, a nyílt, vidám szembenézés a világgal. Az európai őszintétlen. Ha valahol szirénáznak – mentő, rendőrség, szagszintmérő –, az európai összerezzen. Nem szereti a repülőgépbúgást. Az európai ideges. Az európai fél.
Motívumok: szagszintmérő. Sziréna, rémület. – Gyufaskatulya. Egy magyar gyufaskatulyát négy hónapon át hurcoltam végig Amerikán. Rendkívül fontos volt: ahol nincs hamutartó, ez volt a hamutartóm. Autóbuszban például, és sok helyen, ahol küzdenek a cigaretta ellen. Új, más gyufaskatulyát pedig nem kaptam az USA-ban. Lehet, hogy véletlen, de csak levélgyufát lehet venni az áruházakban, drugstore-okban, vagy öngyújtót. Úgy óvtam a gyufaskatulyámat, mint a szentségtartót. Rájártak mások is kiránduláskor vagy másutt, főleg európaiak. Gyufadoboz! Nagyszerű! – kiáltották. Lehet – óvatosan – dohányozni. A dohányzás végeztével visszakértem, kitisztítottam, eldugtam a táskámba. Pótolhatatlan kincsemet – a világ legnagyobb államából – szépen hazahoztam Budára.

Utóirat

(Ne csukd be még vagy csukd be már…)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.

És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.

Egy ismeretlen…

Egy ismeretlen, kongó, nagy szobában,
hol néhány szék van és egy zongora,
itt mondanám meg, hogy már nem szeretlek,
s talán nem is szerettelek soha.

S átölelne a kongó, ismeretlen,
s egyedül maradhatnék, mint a fa,
jutalmául, hogy bátran ezt hazudtam,
mert oly nehéz. De hol van a szoba?

195. oldal (Osiris, 2003)

Miért mertem én Szerb Antalnak verset küldeni! Azért, mert azzal a csacsi fejemmel azt képzeltem, hogy az írók olyanok, mint az írásaik. És mivel ő olyan kedves, olyan elragadó volt az írásaiban, azt hittem, hogy olyan lesz a személye is. És megtörtént a csoda, olyan volt! Mindenki, aki csak ismerte Szerb Antalt, vagy aki csak hallott róla, röviden és egyszerűen elmondhatja, hogy elbűvölő egyéniség volt, a humora, az iróniája, a szellemessége!

560. oldal, Találkozásaim

Tanulni kell

A New York-i Hétvégi Magyar Iskolának ajánlom
húszéves jubileuma alkalmából, 1979

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.

Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,

a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,

tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

295. oldal

Amikor

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

108. oldal - Ekhnáton (Osiris, 2003)

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

[Azt mondod, hogy ne írjak]

Azt mondod, hogy ne írjak.
Hát mondd meg, mit tegyek?
Kézimunkázzak? Öljek?
Vagy szüljek gyereket?

De mondd meg, mire szülném?
Hisz rothadt a világ,
ki tudja, lesz-e párna,
tejbegríz, pólya, ágy.

Vagy mondd meg, hogy neveljem?
Legyen örökösöm?
Tőlem szívjon ilyesmit,
mint hit, erő, öröm?

Hisz mint rongyos, ócska zászló
lóg lelkem testemen,
idestova letépik,
s maradok meztelen.

Hát engedd meg, hadd írjak,
még ha nem is tudok;
olyan tökéletesen
fölösleges vagyok.

276 - 277. oldal

Férfi, nő

A férfi

Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
Körülöleltem csípőjén a földet,
és azt hittem: odaadta magát.

A nő

Fölém hajolt, mint sűrü felhő.
Villódzott, míg a számra lelt.
Forró keze bőrömre simult,
és azt hittem, hogy megölelt.

Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.