!

Neményi Ninon

Könyvei 1

Neményi Ninon: „Londonban, hej, van számos utca…”

Szerkesztései 1

Karátson Endre – Neményi Ninon (szerk.): Belső tilalomfák

Népszerű idézetek

kicsibak P>!

Köteteket lehetne írni – és írtak is – az angolok és a franciák sajátos érzelmi kapcsolatairól. Imádnak turistáskodni egymás országában, de alapvető érzetük szomszédaikkal szemben az irigységgel és némi kajánsággal vegyes ingerlékenység. Erre csak egy példát említek, mely szájról-szájra jár Londonban. A különcségeiről ismert Woodrow Wyatt, politikus, újságíró és Margaret Thatcher idejében a hatalom legbelsőbb köreiben forgolódó személyiség, szobát akart foglalni egy párizsi szállodában. A fogadós azonban sehogy sem értette a nevét, kérte, betűzze le.
– Kész örömmel! – felelte az akkorra már felpaprikázódott Wyatt. – Waterloo, Ypres, Agincourt, Trafalgar, Trafalgar.

174. oldal, 19. séta - Mazsolák (Kortárs, 2013)

kicsibak P>!

Az angyalok egyébként azért is olvadnak annyira bele a gerendákba, mert ugyanabból a fából faragták őket. Csak a szárnyaikat illesztették rájuk külön. 1913-ban nagyszabású javításra szorultak. De a restaurációs bizottság bajban volt! Angliában már rég kipusztították a tölgyfaerdőket, és sehol sem találtak elég nagy fatörzseket. A rendelkezésre álló tölgyfák mind túl fiatalok voltak, alig két-háromszáz évesek. Ekkor valakinek mentő ötlete támadt. Nézzenek utána, hol szerezték be annak idején, a XIV. században a fát. Kiderült, hogy a Courthope család egyik sussexi birtokáról. Mikor kutatni kezdték, mi lett a sorsa e birtoknak, megtudták, hogy a tulajdonos, a Courthope-ok leszármazottja ott van a helyszínen, mert parlamenti képviselő. Ő a következőt mesélte. Rögtön azután, hogy ősei eladták a tölgyfákat a királynak, ráeszméltek, hogy a Westminster Hall mennyezete egy szép napon javításra szorul majd. Ezért még akkor, a XIV. században kimondottan ezzel a céllal tüstént elültették az utápótlást. Ami 1913-ra éppen elég nagyra nőtt.

157. oldal, 18. séta - A Parlament környéke (Kortárs, 2013)

kicsibak P>!

Az Anchor mögött, a Park Street végén befordulunk jobbra, a továbbra is(!) Park Street nevű utca folytatásába, és fáradozásunk jutalma igazi meglepetés! A bejáratokhoz vezető első alacsony téglaoszlopon ugyanis nemcsak ismerős névre bukkanunk egy táblán, hanem még illusztrációra is. Ezt a felfedezést Adler Edit barátnőmnek köszönhetem, aki hallott róla, és rákérdezett. Nem könnyű megtalálni, de érdemes. A tábláról megtudjuk, hogy ez a pont 1850-ben „nemzetközi incidens” színhelye volt. Két söröskocsis ugyanis felismerte a szabadságharc után az itt sétálgató Haynau tábornokot, a „bresciai hiénát”, az „osztrák hóhért”, akiről tudták, hogy nőket korbácsoltatott meg a megszállt területeken – és jól elnáspángolták. A tábla feltünteti a söröskocsisokat, ostorostul, amint két oldalról ütlegelik a tábornokot, aki nevetséges figurának tűnik, még a kalapja is lerepül kopasz fejéről. Az esetnek nagy híre lett, és amikor Garibaldi, az olasz szabadságharc hőse 1864-ben Londonba látogatott, külön megkérte, vigyék el oda, ahol Haynaunak a söröskocsisok ellátták a baját, szeretné megköszönni nekik. Az ügyek G. K. Chesterton is megemlíti, a söröskocsisokat Artúr király nőket védelmező lovagjaihoz, Sir Lancelothoz és Sir Galahadhoz hasonlítva.

212. oldal, 20. séta - A Monument és Southwark (Kortárs, 2013)

1 hozzászólás
kicsibak P>!

Ben Jonson temetésének (1637) a körülményei egészen különlegesek. Ő is itt lakott a közelben, akár Chaucer, szelídített rókája, Volpone társaságában. Élete végéhez közeledett, amikor az apátság dékánja megkérdezte tőle, állhatna-e rendelkezésére valamiben. „Igen – felelte az író –, szeretném, ha az apátságban lenne a végső nyugovóm.” Nagyon jól tudta, persze, hogy ez sok pénzbe kerülne, ő pedig szegény volt, mint a templom egere. Ezért hozzátette: „Nem kívánok hatlábszor kétlábnyi sírhelyet, megelégszem kétszer kétlábnyival.” A fösvény apátság eleget tett kívánságának, és koporsóját állva(!) süllyesztette a padlatba. Kárpótlásul viszont nevét egy h-val gazdagította (Johnson). Egy ma már feledésbe merült fiatal költő épp arra járt, amikor a burkolatkövet visszaillesztették fölébe, és amikor megtudta, kié a sírhely, tizennyolc pennyt adott a kőművesnek, hogy véssen rá feliratot. Bár később a Költők Sarkában helyeztek el Jonson számára emléktáblát, sírja az eredeti felirattal a főhajó (Nave) északi oldalhajójában (North aisle) van. Alig lehet megtalálni. Ne a falat, hanem a padimentumot fürkésszük. De vegyük hozzá a fáradságot, mert van valami szívbemarkoló már abban is, hogy ennyire keresni kell. Ám még jobban a sötétszürke kőben, mely olyan kicsiny, hogy a szűkszavú üzenet épp csak hogy elfér rajta – és a gyengédségben, mely megtalálta hozzá a szavakat: „Ó, ritka Ben Johnson.”

160. oldal, 18. séta - A Parlament környéke (Kortárs, 2013)

1 hozzászólás