Natasha Lester ausztrál

A magány megfosztja az embert a józan ítélőképességétől.

214. oldal

Vajon lehetséges volt, hogy az ember túlságosan törődjön másokkal?

297. oldal

[…] végtelenül egyszerű szeretni valakit, ha semmi nem sem állt az ember útjába.

333. oldal

A szerelemnek pont ilyennek kell lennie: nincsenek titkok, nincsenek kétségek, se félelem, hogy ha az ember szeret és hagyja, hogy viszont szeressék, azzal talán kárhozatra ítéli a számára oly fontos lényt.

333. oldal

A jövő nem egy betartandó ígéret, hanem életed következő felvonása, ami csak arra vár, hogy elkezdődjön. Talán már el is kezdődött.

A háború ilyen: pusztító fájdalomkitörések sorozata, amiket aztán gyorsan el kell temetnie magában az embernek, és elszántan küzdeni tovább. Elő kell keríteniük két embert és egy meg sem született gyermeket! Azon az éjjelen, az ágyában, Skye frissen szedett jázminokat szorított az arcához, és jobban reménykedett, mint valaha.

Az arisztokrácia ékköve,
fényes bálok asszonya,
a jómodor örököse –
a csalárdság menyasszonya.

194. oldal

Hogy kerülök ide?

(első mondat)

Olyan érzésem van, mintha minden ezért történt volna. Egészen azóta, hogy egyszer ott, a porthleveni mólón eléd cigánykereztem. Mintha – folytatta tétova hangon – már abban a pillanatban ott rejtőzött volna a jövő. A nap, amikor megcsókoljuk egymást. És most megtörtént, és annyi minden forog kockán.

Egy tó volt az, akkora, mint egy óceán, fölötte kötélhíd futott. Ágak szövevénye hajolt a víz fölé, mintha aranyat keresnének.
Skye odarohant, és rálépett a hídra. A kötél megnyikordult a lába alatt; nyilvánvalóan már jó ideje nem használták.
– Mit gondolsz, mi van a túloldalon? – kérdezte, kikerülve egy sokkal nyilvánvalóbb kérdést: azt, hogy biztonságos-e.
– Az égbolt másik oldala – válaszolta Nicholas, és Skye elmosolyodott.