Naomi Lawrence

Vajon ha megvizsgálnánk egy könnycseppet és egy cseppnyi tengervizet, ugyanabból lennének? Vagy a könnyeinkben lennének meghatározhatatlan dolgok? Törött álmok? Vegytiszta bánat?

Az idő megszépíti a dolgokat… olyanokat is, amik talán meg sem történtek, csak jó lett volna, ha.

(..) megyek, lefekszem, altatók nélkül.
Heroin nélkül. Félelem nélkül. Halálvágy nélkül.

…ez egyszer nem fogok valamit másképp tenni azért, hogy mások jobban érezzék magukat.

163. O.

A hajam olyan fehér, mint a hó. Amúgy sem hinné el senki, hogy a hajam valóban fekete, ha befesteném.
Különösképpen, mivel a fejem többi része legin-kább egy szomorkodó mazsolára emlékeztet. Egy mazsola ezüstös hajjal akár tiszteletreméltó is lehet.
Viszont egy mazsola fekete parókában semmiképp sem fiatalabb, csak legfeljebb röhejes lenne.

Vilma élni szeretne még egy kicsit, mielőtt meghal.

Az élet kegyetlen.
Őt élni nem hagyja méltósággal, pedig szeretne, engem meg meghalni nem hagy méltósággal, pedig ez minden vágyam.

Az ember egész életében azon dolgozik, hogy felépítsen magának egy személyiséget, ami leginkább közelít ahhoz, amilyennek valóban látni szeretné saját magát. Egy személyiséget, ami bár megfelel saját énképünknek, de a többiek is elismeréssel tekinthetnek rá. Ilyenek vagyunk. Számít, hogy a többi ember mit gondol rólunk.

Nem gondoltam meg magam, és ez egyszer nem fogok valamit másképp tenni azért, hogy mások jobban érezzék magukat. Minden erőm, minden szeretetem odaadtam már, amim csak volt. Boldogan adtam, és nem csinálnám másképp ma sem – de ahogyan a régi elemek, kimerültem én is. Már nem maradt semmi, amit adhatok.

Tudod milyen érzés úgy ébredni, hogy fogalmad sincs a világról körülötted? Mint egy bamba újszülött, csak azzal a különbséggel, hogy a nem-tudásod mellé minden, amid van, az mindössze egy kolosszális hiányérzet?