Nagy László magyar

Talán ezen az alapon tartotta meg a fejedelmi pár* azokat a Báthory Annától elkobzott – többségében ecsedi Báthory Istvántól örökölt – családi ékszereket, arany- és ezüsttálakat, de még Anna értékesebb ruhaneműit is. Ezzel viszont egyértelműen bizonyságot tettek róla, hogy ez alkalommal egyikük sem tekintette Báthory Annát bűvölő-bájoló boszorkánynak, mert akkor „tisztátalan” holmijait nem engedték volna be a fejedelmi palotába. Sőt, tartózkodtak volna még ezek érintésétől is. S ez egyúttal közvetett bizonyíték arra nézve is, hogy Károlyi Zsuzsanna nem volt féltékeny Báthory Annára, nem követelte boszorkányként való elítéltetését, mert ellenkező esetben ugyancsak tartózkodott volna attól, hogy magára öltse az asszony elkobzott ruháit.

*Bethlen Gábor és felesége

164. oldal

Személyéről annyit tudunk még, hogy volt – többek között – egy fiatal, nagyon szép felesége – egyesek szerint magyar származású –, akit más budai török asszonyokkal együtt 1686. június 21-én ki akart menekíteni a körülzárt, s nehéz ostrom elé néző Budáról. Ezek a lányok és asszonyok néhány bárkán a Csepel-szigetre mentek, ahol az ercsi, adonyi és érdi török nőkkel és a számukra védelemre kirendelt katonasággal akartak találkozni, s a part mentén haladó török katonák fedezete alatt Nándorfehérvárig lehajózni. Ám neszét vette a dolognak Bottyán János végbeli kapitány – a későbbi legendás hírű Vak Bottyán kuruc vezér –, és az esztergomi csajkás hajdúkkal együtt rajtuk ütött. A foglyul ejtett török nőket azután eladták a császári tiszteknek. Köztük Abdurrahman ifjú feleségét is, akit Liedt bajor hadsegéd maga vezetett Miksa Emánuel választófejedelemhez.

A Habsburg-kormányzat ugyanis, a török hatalom gyengeségét kiaknázva, már a háború alatt hozzákezdett mindazon magyar nemzeti és rendi jogok fölszámolásához, amelyeket korábban, az erős török birodalomra támaszkodó erdélyi fejedelmi hatalom visszatartó ereje miatt kénytelen volt tiszteletben tartani. Ez a folyamat kezdetét vette már az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen. Ezen a kormányzat kikényszerítette a rendekből annak az elfogadását, hogy a jövőben a magyar trónt a Habsburg-uralkodók nem választás, hanem egyszerű fiági örökösödés útján foglalják el. December 9-én meg is koronázták Magyarország első örökös királyát, Lipót idősebbik fiát, az ekkor kilencesztendős I. Józsefet. Ugyanakkor az uralkodó eltörölte az 1222. évi törvény 31. cikkelyét is, amely a magyar rendek ellenállási jogát, a „ius resistendit” foglalta magába. Ez a fegyverek árnyékában ülésező országgyűlés lényegében elismerte Magyarországnak az örökös tartományok színvonalára történő lesüllyesztését.

A kortárs feljegyzés nem szól róla, hogy mennyit számlált az egyesült had ereje. A török elleni szerződés alapján Bécs megsegítésére érkezett Sobieski János lengyel király fővezérlete alatt ellentámadásba lendülő sereg összlétszámát a történetírás általában 70 000 főnyinek írta, amiből a lengyel segélyhadat közel 40 000 fősre becsülték. A valóságban azonban némileg másként állt a helyzet. Szeptember 9-én, három nappal a csata előtt, Tullnban 21 000 lengyel, 18 000 császári és 28 500 német birodalmi katonát számláltak össze, 152 ágyúval. Az összegyűlt hadnak több mint a fele gyalogos volt. Néhány ezer főt azonban visszahagytak a tábor őrzésére, így a csatában közvetlenül mindössze 65 000 katona vett részt.
Kara Musztafát sokan megrótták azért, hogy nem igyekezett megakadályozni a keresztény erők gyülekezését, sőt tétlenül szemlélte azok felvonulását is. Ennek okát mind a kortársak, mind az utókor történetírói a nagyvezér elbizakodottságában látták és nem vették tekintetbe a felmentő had ellen küldött Huszein pasa lisambergi vereségét.

A három hónapon át tartó ostrom alatt a támadók újabb csapaterősítéseket kaptak, ennek ellenére a döntő siker kivívásának reménye egyre inkább tovatűnőben volt. Musztafa pasa, a júliusban elszenvedett vereség ellenére, újabb csapatokkal folyamatosan zavarta az ostromműveleteket. Nem is eredmény nélkül! Szeptember 25-én sikerült a gyűrűt áttörve erősítést juttatni Budára.
Lotharingiai Károly másnap ellentámadásba lendült, Musztafa pasát visszaszorította Székesfehérvárig, ám a döntő siker csak nem akart megszületni. Buda védői az október 4-i rohamot is visszaverték, és szilárdan ellenálltak az egyre nagyobb éhínség ellenére is. „Oly igen nagy lett az éhezés – olvashatjuk az idézett Budai Króniká-ban –, rozskenyér már egyáltalán nem volt”. A köleskenyér négy, a hús fontja két rhénusi tallérba került, egy pint bor pedig fél rajnai aranyba!
Nem volt kedvezőbb a helyzet a császári táborban sem, ahol – úgy tűnik – az élelmiszer-szállítás csődöt mondott. A császári katonák oly annyira éheztek, hogy „élelem és eleség híján már sem állni, sem ülni nem bírtak a táborban, sem a mezőn, sem a sátraikban”. Az éhínség miatt szinte jobb volt azoknak, akik harc közben pusztultak el, mint akik az éhezés nyomán támadt nyavalyákban lelték kínos halálukat. A 103 napi ostrom alatt a támadó sereg 57 000 főről 23 000 főre csökkent. A huszárok lovai többnyire elhulltak, s a „hadsereg fénye, a szép gyalogság kétezer fős ezredeinek létszáma 190 főre apadt.”

Megjelent Kara Musztafa táborában augusztus 22-én Apafi Mihály erdélyi fejedelem is, akit a nagyvezér „igen királyi nagy pompával” fogadott. A fejedelem másnap visszatért az erdélyi táborba. Az erdélyi hadsereg részvételére nem tartott igényt a nagyvezér. Minden valószínűség szerint azért nem, mert jól ismerte annak csekély harcértékét. Szorgalmazta viszont Thököly Imre kuruc hadának Bécs alá jövetelét, de a felső-magyarországi fejedelem a nagyvezér minden hívására sem ment oda, mert már ekkor külön tárgyalásokba bocsátkozott Lotharingiai Károllyal.

A törökök legyőzhetetlenségének mítoszát először a tizenöt éves háború renditette meg, amikor is a „győzhetetlen” szultán seregei többször egymás után kudarcot vallottak, vereséget szenvedtek. Ekkor mondta Győr visszavívója, Pálffy Miklós, a kiváló magyar hadvezér: „Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telidestele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak s a népet elpusztítják, megölik. Császáraink és királyaink mindegyike egy-egy lakatot tett rá. Most azonban szükséges volt; mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres éppen semmi sincs benne. Sajnos, hogy ilyen hiedelemben töltöttük mostanáig az életünket”.

Kétségtelen, hogy Thököly Kara Musztafa rendelkezése ellenére sem ment a segítségére bécsi táborába, amit ha megtesz, vitathatatlanul erősíti a Bécset ostromló török erőket. Ám az is igaz, hogy Thököly nagyrészt könnyűlovas, nyílt csatára alkalmatlan hada nem befolyásolhatta volna alapvetően a döntő csata kimenetelét.

Egyes megfogalmazások szerint Lotharingiai Károly az első nagy diadalát azzal aratta, hogy a bécsi csata után keresztül tudta vinni a háború folytatását. „Ez valójában egy új háború volt, mert a Bécsre szorítkozó védelem helyett bevallott célját a török hatalom megdöntése képezte”. És ezt azon udvari emberek ellenében érte el, akiket az egyik Bécsben akkreditált követ így jellemzett emlékiratában: „Kézzel foghatóan be lehet bizonyítani, hogy az ausztriai háznak saját miniszterei Lipót császár-király alatt több kárt okoztak, mint valamennyi ellensége!”
Nem hallgatható el az sem, hogy a magyarországi török háború megindításában milyen óriási szerepe volt XI. Ince pápának, aki a török kérdést most ismét az európai érdeklődés középpontjába állította. Vitathatatlanul ő volt az a személy, aki nemcsak szóval, de komoly anyagi támogatással is a döntő küzdelem felvételére biztatta a császárt. Már az 1683-as hadjáratra a lengyeleknek félmillió forintot, a császárnak pedig ennél sokkal többet adott. Ő hozta létre a siker előfeltételét jelentő Habsburg-lengyel szövetséget, s ő bírta rá a német birodalmi uralkodók egy részét arra, hogy hatékonyan támogassák katonailag a császárt. A háború folyamán ugyanezt a tevékenységet folytatta, nem kis érdemeket szerezve ezzel Magyarország török uralom alóli felszabadulásában.

Tudjuk, hogy a regényalak Török Kata asszonyban* Csinszka, Ady Endre felesége ismert magára és megsértődött az ábrázolás miatt. Maga a regényíró csak nevetett a pletykálkodásokat sem nélkülöző „modellkeresésen”, mondván: a Tündérkert nem kulcsregény! Még kevésbé állapítható meg, hogy a regénybeli ábrázolás vajon mennyiben híven formázta az igazi Török Kata asszonyt.

*Dengeleghy Mihályné, Móricz Zsigmond: Erdély trilógia.

65. oldal