Nagy Gergely magyar

Franciska gyűlölte, ha sajnálják, még a szemérmesen, zavartan elkapott, másfelé fordított tekinteteket, a lehajtott fejeket is inkább el tudta viselni, mint a sajnálkozókat. Aki zavarban van, azt legalább kimozdította, esetleg fel is dúlta, ami zajlik, vagy mindez feltételezhető róla, és talán mondana, tenne valamit, csak nem képes, nem tud, nem mer. Az legalább szorong, és ebben a szorongásban azonosítja magát másokkal. Aki sajnálkozik, az fentről lefelé tekint, a többség felől a kevesebbekre, a szerencsésektől a szerencsétlenek felé, az ezektől az azok felé. S széttárja a karját: így alakult.

94. oldal [mintha lehetne bármit is ugyanúgy]

Az emlékezés lehetetlenné teszi az életet. Az amnézia a továbbélés kelléke.

i. i.

Nem emlékeztem például arra, hogy anyám, amikor úgy volt, hogy beszállok az első zenekarunkba basszusozni, azt mondta, legyek inkább dobos, mert attól fél, megráz az áram.

43. oldal (Mi volt?)

…kelleti magát, mint valami rossz rajzfilmben a rózsaszín masnis cica.

i. viii.

– Miért kérdi, tanár úr? Miért kérdi, milyen volt a múltam?
– Ötvenkilenc éves leszek holnap.
– Isten éltesse a tanár urat.
– És a gyerekkoromon gondolkodom. Meglehet, utoljára.
– Hogy érti ezt a tanár úr?
– Tudja, mikor múlik el végképp, Simon?
– Micsoda, tanár úr?
– A gyerekkor. Amikor az ember nem tud többé tökéletesen megfeledkezni magáról. Nem tudja magát feltétel nélkül odaszentelni valaminek. A napsütésnek, az esőnek, egy szelet vajaskenyérnek. Egy vonalnak, amelyet a papírra húz. A csákónak, amit újságból hajtogat. A nyavalyás, rongyokból készült futball-labdájának a hátsó udvaron, amit stadionnak képzel. Vagy akár a hólapátolásnak. Én már nemigen tudok így odaszentelődni. Egy könyvnek se.
– A munkába bele lehet temetkezni.
– Az más. Az munka. Én semmiségekről beszélek. Látszólagos értelmetlenségekről, kicsiségekről. Egy papírfecni, amiből kivágunk valamit. Egy vonal a homokban. Egy felhőminta. Egy izgalmasan letörött ág. Egy elgurult, aprócska alkatrész. Értéktelen, régi pénzérme, kopott üveggolyó. Ilyesmik.

223. oldal

Még nem állt a pontonhíd, amikor anyjával és nagynénjével átkeltek a Dunán, egy csónakban. Az emberek beszélgettek a nagy, lapos katonai csónakban, hogy mit lehet kapni és mit nem, hol, milyen boltot láttak nyitva. Nevekre, furcsa szavakra figyel fel: Wimpassing, Guttmann, mint a gumilabda pattantak ki ezek a szavak: vimpasszing, guttmann, az egykori áruházak nevei, vajon megvannak még azok az épületek? Mikor nyitnak ki a boltok? Melyik moziban vannak már előadások, mit adnak? És ami még nem működik, mikor működik majd, és ami nincs, az mikor lesz újra? És akkor valaki halkan azt kérdezte a nagynénjétől: Nagyságos asszony, mit gondol, meddig lesznek még itt az oroszok? A nagynénje a Parlament ködös sziluettje felé nézett. Eltarthat egy darabig. Akár három-négy hétig is, válaszolta.

228-229. oldal

A régi kérdéshez jutunk vissza: jó-e, ha ilyen hamar megtörténik minden? Persze minden nem történik meg, de a párok elég hamar végigzongorázzák az alap-repertoárt. Még alig ismered a másikat, amikor már megismered, a teste rejtélyeivel előbb leszel tisztában, mint hogy tudnád, ki is ő valójában.

i. vii.

Úgy látszik, kivesztek azok a foglalkozások, amelyeket egy mondatban le lehetne írni. A fiú pár perce már csak azt magyarázza, mit is csinál a cégnél, ahol van. Részterületek kiegészítő szolgáltatásainak részterületei. Különböző igényeket összekötő közvetítők közé ékelődő kiszolgálók.

57. oldal

Szindbádi helyzet, ahogy itt ülök ezzel a nővel szemben. Evés és ágy.

iii. ii.

Sosem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hiszi-e, hogy nincsenek véletlenek. Amikor olyasvalakivel találkozott, aki azt mondta neki sejtelmesen, vagy éppen tárgyilagosan, hogy nincsenek véletlenek, azaz legtöbbször így: tudod, hogy nincsenek véletlenek, olyankor mindig tiltakozott benne valami. Nem szerette, ha a metafizikával keverik viszonyba. Véletlenek igenis vannak, éppen arról van szó, hogy a rejtett összefüggések nem léteznek. A véletlen az véletlen. A fejünkre eső tetőcserép, az semmi több, mint egy tetőcserép, amely épp akkor, épp oda esett.

236. oldal