Mosonyi Aliz magyar

Az Életrevaló Fánkok Boltjában lélekszitán léleklisztet szitál a pék, abból süti a fánkot. Hanem a cukrot hol elfelejti, hol nem, hol tesz bele, hol nem. Jönnek a vevők, kérdezik: – Keserű fánk az élet? Vagy édes? – Én azt honnan tudhatnám – mondja a pék. – Meg kell venni, meg kell enni. Abból megtudhatják.

Az Életrevaló Fánkok Boltja

Volt egyszer egy ember, aki tudott röpülni. Éppen átröpült a magyarok fölött, mikor azok észrevették. Te! kiabáltak föl neki. Mit röpködsz a mi édes hazánk fölött? Hogy képzeled, ki engedte meg? Mindjárt leparittyázunk onnan! Többet itt ne is lássunk! Nem is, mondta a röpülő ember, és gyorsan elröpült más országok fölé, és világhírű lett. Mi láttuk meg legelőször, mondták aztán a magyarok. Itt röpködött a mi édes hazánk fölött.

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben, egy lyukas cipőben bujdosott a Birsképű Herceg: – Ki szeret engem? Senki – sóhajtozott. – Ki gondol rám? Senki. Ki mondja nekem, „kedves, kedves, kedves”? Senki.

Egy nap levelet kapott: „Kedves, kedves, kedves Birsképű Herceg! Csak rád gondolok. Szeretlek.” – Tréfa – gondolta a Birsképű Herceg, és még jobban sóhajtozott, és még jobban elbújt a lyukas cipőben. De másnap megint levelet kapott: „Nem tréfa.” – Nem? – gondolta a Birsképű Herceg. És ahogy ezt gondolta, már meg is kapta a harmadik levelet: „De nem ám!”

Akkor a Birsképű Herceg előjött a cipőből, hajóra szállt, és elhajózott. Bejárta az egész világot, járt Kínában, Indiában meg Párizsban, de hiába, azt, aki a levelet írta, sehol nem találta. – Sehol nem találom – mondta végül, hajóját lehorgonyozta, és mászott volna vissza a lyukas cipőbe. De akkor megint kapott egy levelet: „Itt vagyok.” Körülnézett a Birsképű Herceg, és meglátta a Szerelmes Hercegnőt – ült a szekrény sarkában, kezében toll. – Itt vagyok – mondta a Birsképű Herceg. – Végre – mondta a Szerelmes Hercegnő. – Épp kifogyott a levélpapírom.

A Kerek Perec Boltjában se méz, se máz, se mazsola, mindenkinek megmondják az igazat. – Fujj, fujj – mondják a vevők –, csak így? Se méz, se máz, se mazsola? Lenne inkább drágább, de adnák meg a módját!

Az Őrangyalok Boltjába nem lehet bemenni, besóhajtani lehet csak nekik, ITT TESSÉK BESÓHAJTANI, ki van írva, akkor azt ők meghallgatják, a kötést, horgolást leteszik, és máris indulnak ha kell. Ha meg nem kell, szerintük, akkor nyugodtan horgolnak, kötnek tovább.

A Komoly Tanácsok Boltjában föl-alá sétál a boltos, Doktor Sétamárta. Jönnek a vevők, kérdezik tőle, mondja meg, Doktor Sétamárta, hagyma vagy alma, titokban vagy tudottan, ébren vagy álomban, piros vagy fekete, ajtó vagy ablak, nyitni vagy csukni, foggal vagy körömmel, vajjal vagy mézzel, előbb vagy utóbb, ölelni vagy csókolni, életre vagy halálra. Sétál föl-alá Doktor Sétamárta, lehet, hogy hagyma, lehet, hogy alma, lehet titokban, lehet tudottan, lehet, hogy ébren, lehet, hogy álomban, lehet, hogy piros, lehet, hogy fekete, lehet az ajtó, lehet az ablak, lehet, hogy nyitni, lehet, hogy csukni, lehet foggal, lehet körömmel, lehet, hogy vajjal, lehet, hogy mézzel, lehet, hogy előbb, lehet, hogy utóbb, lehet ölelni, lehet csókolni, lehet, hogy életre, lehet, hogy halálra, menjenek haza szépen.

A Komoly Tanácsok Boltja

A Térképek Boltjába bemegy a vevő, elmondja az élete történetét, a boltos meghallgatja, elővesz egy térképet, kitűz rá egy kicsi zászlót, és azt mondja: – Tessék. Ide sodorta magát az élet.

Térképek Boltja

Ül az ifjú Ármányka az Ármányok Boltjában, és szövi az ármányt. – Hatalmas ármányt szövök – gondolja –, lesz benne minden: utazás, bűnbánat, zseblámpa, félmosoly, italok, levelek, lépcsők, folyosók – gyönyörű szép lesz! Jön az öreg Ármány, ránéz a színes ábrákra, megcsóválja a fejét:
– Csak egyszerűen, fiacskám! Csak egyszerűen!

Volt egyszer egy szép nagy képeskönyv, a magyarok huszáros történetéről szólt, ezt lapozgatták, nézegették, olvasgatták a magyarok a hosszú téli estéken és máskor is, és könnybe lábadt a szemük. Ha meg valami nem tetszett nekik, azt az oldalt kitépték, és beragasztottak helyette másikat. Végül már nem nagyon lehetett elolvasni, annyira össze-vissza volt tépkedve, ragasztgatva. Akkor félretették, új könyvet írattak, a régi lapokkal pedig megpucolták az ablakot.

Volt egyszer egy szabómester, az olyan ruhát tudott szabni, hogy aki azt fölhúzta, rögtön látszott rajta, hogy magyar és szimpatikus. És ez azért volt jó, mert ha így összetalálkoztak ketten, ebben a ruhában, kérdezni se kellett semmit, csak egymásra néztek, és szimpatikusak voltak egymásnak.