Mori Szadahiko

A munkások kedvelt eljárása az volt, hogy „birtokba veszik az üzemet, folytatják a munkát és a termelés növelésével szégyenítik meg a vezetést. Egy Micui tulajdonú szénbánya sztrájkoló munkásai kizártak minden vezető személyt a tárnákból, és 250 tonnáról 620-ra emelték a napi hozamot. Az Asio rézbánya dolgozói a »sztrájk« alatt növelték a termelést, és megkétszerezték a fizetésüket.”

230. oldal (Nyitott Könyvműhely, 2006)

Hiszik, hogy az embernek két lelke van, de nem a jó ösztön harcol a rosszal. Ez a „szelíd” lélek és a „durva” lélek, és minden ember – és minden nép életében vannak alkalmak, amikor „szelídnek” kell lennie, és vannak, amikor „durvának”. Nem igaz, hogy az egyik lelket a pokolnak szánták, a másikat a mennyországnak. Mindkettő különböző esetekben szükséges és jó.

149. oldal

Reménytelen helyzetben a japán katonának meg kell ölnie magát az utolsó kézigránátjával, vagy egy tömeges öngyilkos támadás keretében fegyvertelenül kell nekirontania az ellenségnek. De nem adhatja meg magát. Még ha akkor került fogságba, amikor sebesült vagy eszméletlen volt, akkor „sem járhatott többé emelt fővel Japánban”; megszégyenült, korábbi életéhez képest „halott” volt.

Nem a klasszikusok elolvasása fontos […], hanem hogy magunkévá tegyük azok lényegét. Aki ezt nem teszi, vagyis aki „olvassa Konfucius írásait, de nem ismeri azokat”, az semmiben nem lesz sikeres. Ugyanis az ilyen ember nemcsak a klasszikusoknak nem tudja megragadni a lényegét, hanem semminek sem.

Epilógus

…ne feledd, hogy a gi (becsületesség) nehezebb, mint egy hegy, míg a halál könnyebb egy madártollnál.

165. oldal

Amikor olyat teszünk, amit te önfeláldozásnak hívsz – mondta nekem egy japán –, azért tesszük, mert szeretnénk, vagy mert jó dolog. Nem sajnáljuk magunkat. Teljesen mindegy, hogy tulajdonképpen milyen sok dolgot adtunk fel másokért, nem gondoljuk, hogy ez szellemileg magasra emelne minket, vagy hogy „jutalom” járna érte.

Önfegyelem

Híresek a szamuráj szenvtelenségről szóló történetek. Tilos volt utat engedniük az éhségnek, de ez túl triviális dolog volt ahhoz, hogy egyáltalán megemlítsék. Amikor ki voltak éhezve, akkor is úgy tettek, mintha épp akkor ettek volna: látványosan fogpiszkálót rágcsáltak. Ahogy a szállóige mondta: „A madárfiókák sírnak az ételért, de egy szamuráj fogpiszkálót tart a fogai között.”

123. oldal (Nyitott Könyvműhely, 2006)

A japánok viselkedésére vonatkozó leghíresebb kérdés a császárral kapcsolatos: Milyen befolyással volt a császár az alattvalóira? Néhány amerikai szerző rámutatott, hogy Japán hét feudális évszázada alatt a császár csak névleges vezető volt. Minden ember közvetlenül a földesurának, a daimjónak tartozott hűséggel, azon túl pedig a legfőbb hadvezérnek, a sógunnak. A császár iránti hűség nem igazán volt kérdés. Ő visszavonultan élt elzárt udvarában, melynek ceremóniáit és tevékenységeit szigorúan meghatározták a sógun rendeletei.

Akik éltek Japánban, jól tudták, hogy semmi más nem keserítené el a japánokat annyira, és korbácsolná fel harci kedvüket jobban, mint bármely, a császárt becsmérlő megnyilvánulás vagy ellene irányuló nyílt támadás. Nem hitték, hogy a császár támadását a japánok a militarizmus elleni támadásként értékelnék.

Nem bízhatunk száz százalékig abban, amit az egyes népek mondanak saját gondolati és viselkedési szokásaikról. […] Az egyes népek más és más lencsén keresztül szemlélik az életet. Nehéz tudatosítani azt a szemet, amin keresztül látunk.

33. oldal, A feladat: Japán