Molnár V. József magyar

Én minden porcikámban tiltakoztam az ellen, hogy egy adott helyzetet túlélni kell. Az embernek minden körülmények között élnie kell.

28. oldal - III. Falak mögött

Ha öregapám, meg az egyetlen otthon maradt nagybátyám kiment hajnalban a földekre, hiszen akkor lehet legjobban kaszálni a füvet, mire harangoztak, mindketten hazajöttek, és ott ültek az asztalnál. Meg délben, amikor harangoztak, akkor is ott ültünk az asztalnál, és amikor estére harangoztak, akkor is ott ültünk az asztalnál. A harangszó el-kiemeli az embert a mindennapiból, a lét fölé emel, Isten közelébe, Isten tenyerére.

14. oldal - I. Tüzek

A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát.

5. oldal

A kicsi gyerek, ha gügyörész és mosolyog, az őrangyalával beszélget.

31. oldal

A tűznek ez a fajta varázsa, ez a rendező szerepe, érzésem szerint csak akkor valósulhat meg, ha az ember megadja a módját a tűz építésének. Mikor elmennek kirándulni az emberek, összekapkodnak itt-ott ágakat, hevenyészve összerakják, alul, mondjuk a vékonyabbat, nagy halom papírra. Aztán az istennek se akar meggyulladni, mert mindezt kapkodva kell tenniük, hiszen kiszámított ott is, percre kiszámított az életük. Akkor hozzák a gázolajat, leöntik vele, és büdösen, rondán, forma nélkül lobban az a tűz, és ez a gyerekből nem az ősi rendet, a vele született ősi rendet, az Őst varázsolja elő, hanem azt a fajta pusztítást, amit egyébként a televízió képernyőjén is lát. Mert a mai gyerek számára a tűz élménye az a pusztító tűz, ami szerteterjed, ami összevissza lobog, aminek nincs háza, ami házat, embert, jószágot, növényt, mindent elpusztít.

10-11. oldal - I. Tüzek

A gyermek nem akarja másolni a felszínt; nincs rá belső késztetése. Jung és követői szerint „archetípusok”-kal érkezik a világra, azokkal a formákkal, amelyek ősidők óta rendezik az emberéletet. A. D. Sztoljár orosz kutató arról ír, hogy a gyermek a régi emberhez hasonlóan modellezi a világot. A gyermeket a „rejtőzködő”, a sejtett összefüggések érdeklik. A kimondatlanul is kimondott törvény a „cél” és az „út”, gondoljunk csak kifogyhatatlan „miért”-jeire. Nyiladozó értelme a megtalálható természetes rendet szomjazza – a szellem szükséges biztonságát. Ne adjunk helyette kitalált (kreált) ideológiát, bármilyen korszerűnek tünteti is fel magát, s bármilyen „előjelű”. Ne akarjuk modernnek vélt sablonokhoz igazítani az életét, cselekvéseit. A kisgyermek a Teremtő üzenetét hozza – tanulhatunk tőle. Tőlünk ő szeretetet vár, parttalant; s azt, hogy mutassuk meg neki, miképpen használja az „eszközöket”, hogyan fejlessze képességgé adottságait.

22. oldal

Aztán elkövetkezik a tanítás ideje: apró versikékkel tanítják állni, járni, lovagolni, tapsolni, mosdani, avatják be a világ titkaiba, s tanítják keresztet vetni és imádkozni is.
A versikék szövege vagy a cselekvés módjának leírása, vagy csak becéző mondóka, amelyben csak egy-egy gyermekszó mutat a cselekvésre (pl. csicsija-csija; szopi-szopi; hinta-palinta).

„Először az ingecskét,
Utána a szvetterkét,
Bugyikát és nadrágot,
Zoknit és topogót,
Fordulj erre, fordulj arra,
Felöltözött a kisbaba.”

„Keze, lába van neki,
Szeme, füle van neki,
Orra szája van neki,
És hol fut a kis nyuszi?”

„Áll a baba áll,
Mint a gyertyaszál,
Ákom-bákom, tanulj tőle,
Vitéz Varga Pál.”

32. oldal

Fokozatosan megismerték az előző nemzedékek fölhalmozódott tudását, hétköznapokhoz és ünnepekhez kötődő szokásait, hitét, s a népköltészet jelesebb alkotásait. Különösen Advent-Karácsony-Vízkereszt varázsos napjai, szokásai hatottak rájuk; de a többi varázsos alkalom is formálta tudatukat: farsang, nagyböjt, húsvéti és áprilisi határjárások, aratóünnepségek, zarándoklatok. Az öregektől téli estéken, kalákában sokat hallgattak: boszorkányokról, a szépasszonyról. De Boldogasszony hatalmas erejéről is; tudtak garaboncokról, táltoslovakról, lidércekről; Szent György napján, éjfélkor, lánggal kicsapó kincsről; csudakocsiról, tündérekről, határban megforduló óriásokról, „beszédes” kígyókról. Jártak gyógyító vagy halottlátó „tudós”-nál. Kisasszonykor szorongva és hittel nézték a felkelő, „bölcsőt” hozó Napot, stb. Amit hallottak, láttak azt tovább is adták, különösen ezt tették a csodás mesékkel.

52. oldal

A Mindenségben otthonosan mozogtak – közlekedésük módja a dolgokat
„megidéző” képiség volt – az Ég és a Föld „fészek” volt számukra, s nem legyőzésre ítélt idegenség.

52. oldal

A régi ember ismerte a Nap, a Hold és a csillagok beszédét, de szót értett az állatokkal, növényekkel is, beszélt felhővel, széllel, vízzel: mindenkitől tanult, mind mesélték, mondták neki, hogy milyen a Mindenség, s mi a parancsa. Legendák, mesék, mondák, balladák teremtek ajakin: adta tovább a tudást táltosról, garabonciásról, boszorkányról, szépasszonyról, az idő ízét és fordulását jelző szentekről, de tudta Krisztus szerepét is és a minden oltalom anyjáét, Boldogasszonyét.

197. oldal