Mohsin Hamid brit pakisztáni
1971. július 23. (Lahore (Pakisztán)) –
Tudástár · 4 kapcsolódó alkotó · 1 kapcsolódó könyv
Katalógusnév | Hamid, Mohsin |
---|---|
Nem | férfi |
Honlap | mohsinhamid.com |
Könyvei 7
Népszerű idézetek
Egy Anders nevű fehér bőrű ember egy reggel arra ébredt, hogy tagadhatatlanul mélybarnává vált.
(első mondat)
Ha térben nem is, az időben valamennyien migránsok vagyunk.
198. oldal, 10. fejezet (Geopen, 2018)
Anders várta, hogy elmúljon a dolog, de nem múlt el, és teltek az órák, és rájött, hogy kirabolták, hogy bűntény áldozatává vált, és ezt egyre szörnyűbbnek érezte, mert ez a bűntény mindentől megfosztotta, megfosztotta őt önmagától, hiszen hogyan is állíthatná, hogy ő Anders, hogyan is lehetne Anders, miközben ez a másik ember mered rá a telefonjából és a tükörből, és igyekezett megállni, hogy folyton nézegesse magát, de időnként azért megnézte magát, és olyankor újra látta, hogy meglopták, és amikor épp nem nézegette magát, akkor sem menekülhetett sötét karja és keze látványától, ami még ijesztőbb volt, mert igaz ugyan, hogy a végtagjai egyelőre az ő irányítása alatt álltak, de semmi nem garantálta, hogy ez így is marad, és Anders nem tudta, hogy a gondolat, amely rossz emlékként újra és újra bevillant az elméjébe, a gondolat, hogy megfojtja magát, vajon olyasmi volt-e amitől tartott, vagy éppenséggel az, amit a leginkább szeretett volna megtenni.
11. oldal
Anders egyedül volt, a könyökére támaszkodva hevert a gyerekkori ágyán, és még magányosabbá tette az, hogy nem fért hozzá az online világhoz, vagy ha ez nem is volt szó szerint igaz, még magányosabbnak érezte magát ettől, és igaz ugyan, hogy az online csevej nyomasztó volt, nemcsak a városban, hanem az egész országban is, de mégis, legalább valami volt, és most elvették tőle ezt a valamit, és maga az idő is lelassult, nem pergett tovább, mintha elfáradtak volna a percek, mintha az útjuk vége felé jártak volna, aztán éjfél körül minden figyelmeztetés nélkül visszajött az áram, és újra volt térerő, és az idő visszatekeredett az orsójára és tovább folytatódott.
95. oldal
Azt mondta magának, hogy ezek a pillantások természetesek, hogy mindenki megbámulná őt, végül is nem mindennapi helyzetről van szó, és hogy a vendégeket és önmagát is megnyugtassa, próbált a megszokott módon tréfálkozni, próbált olyan lenni, amilyen volt, próbált önmaga lenni, kétségbevonhatatlanul önmagaként cselekedni, de ez nehezebb volt, mint hitte volna, sőt, valójában lehetetlen volt, mert hogyan is lehetett volna kevésbé önmaga, mi is lehetett volna zavarba ejtőbb annál, mint hogy próbált önmaga lenni, és ez a mesterkéltség kibillentette az egyensúlyából, de fogalma sem volt, mivel helyettesíthetné, ezért inkább elkezdte a körülötte lévő embereket utánozni, visszhangozva a beszéd- és járásmódjukat, a mozgásukat és a szájtartásukat, mintha egy előadást nézne és megpróbálná utánozni a színészeket, de ez nem volt elég, vagy az is lehet, hogy nem utánozta elég jól őket, mert egész nap nem múlt el az az érzése, hogy figyelik, hogy csak egy kívülálló, akit megfigyelnek azok, akik odabent vannak, valahol, és nem múlt el az a végtelenül frusztráló érzése sem, hogy mindent elszúrt.
43. oldal
[…] tehát ha marad, azt nem miattuk teszi, nem miattuk kell maradnia, hanem saját maga miatt, és mégis mindennap úgy döntött, hogy marad, unatkozott és feszült volt, igen, mégis maradt, és ettől rájött, mennyire maradni akar, rájött, hogy erősebb benne az életösztön, mint hitte, hogy nem csökkentették sem a zord körülmények, sem a furcsa csomagolás, amelybe újonnan becsomagolták, és ez talán makacsság volt, talán önzés vagy remény vagy félelem, vagy lehet, hogy vágy, az a vágy, hogy továbbra is Anders lehessen, vagy hogy Oonával lehessen, elsősorban az a vágy, hogy Oonával lehessen, de bármi volt is, létezett, vadul létezett, ezért Anders igyekezett melegen öltözni, és táplálkozott és olvasott és tornázott, és várakozott barna bőrében ezeken a magányos napokon, várta, hogy mi következik.
86. oldal
Az efféle utazások meggyőztek arról, hogy nem mindig lehetséges az embernek helyreállítania a határait, ha egyszer azok egy kapcsolat miatt elhalványulnak és átjárhatóvá válnak. Bárhogy próbáljuk is, nem tudjuk újraalkotni magunkat olyan autonóm lényként, amilyennek korábban képzeltük magunkat. Valami, ami addig bennünk volt, kívülre került, közben valami más kívülről belénk került.
270. oldal
Sőt az evolúció évezredei biztosítják, hogy ha a bőrünkkel érintjük az ételünket, az fokozza az ízérzékelésünket, és ami azt illeti még az étvágyunkat is!
196. oldal
Akkor úgy tűnt – és hogy őszinte legyek, uram, most is úgy tűnik –, hogy Amerika csak pózolni volt hajlandó. Az amerikai társadalom nem volt hajlandó foglalkozni a közös fájdalommal, amely összekötötte őt támadóival. Visszavonult saját mássága mítoszába, elmerült a saját felsőbbrendűségéről szóló fejtegetésekbe. És valóra is váltották ezeket a képzelgéseiket a világ színpadán, olyannyira, hogy az egész bolygót megrázták a dührohamaik utóhatásai, nem utolsósorban a családomat, amely – több ezer mérfölddel arrább – a háború rémével nézett farkasszemet. Ezt az Amerikát meg kellett volna állítani. Nemcsak az emberiség, hanem saját érdekében is.
260. oldal