Mocsár Gábor magyar

A helyzet mélységes tragikussága akkor derült ki, amikor a nyitott ablakon át a folyosóról behallatszott az egyik szomszédasszony kiáltozása:
– Mit visz az a kiskutya a szájában?
És még azon a napon újból:
– Valamit visz az a kiskutya!
És egyre gyakrabban hallatszott : „ Mit visz?” … „ Mit visz?”

24. oldal

Mitvisz azért veti hanyatt magát…, hogy ezzel kifejezze érzéseit: megadom magam, tehetsz velem amit akarsz, édes Gazdi, még édesebb Mami, meg mind, akit szeretek.

64. oldal

És a továbbiakban Menyus káprázó szemekkel nézte, mint rajzol a kontyos nő ceruzája légies könnyűséggel, szinte táncos mozdulatokkal jeleket, finom ábrákat, pedig nem is érzelmesen hullámzó zene, hanem csak a diktáló ügyintéző gyorsan pattogó mondatai irányították az angyali ujjak tündéri röptét. Menyus alig tudta követni a kemény és határozott fordulatokat, a mondatok hivatalos, de Menyus fülében gyönyörű zeneként ható kanyargásait. Ilyeneket kapott ki a készülő körlevél pompás mondatépítményeiből: „Elvárólag…melyhez képest bezárólag…minek következtében…tíz százalék erejéig…kizárólag, ennek utána…visszavárólag…a beállítandó személy…”

245. oldal

Mellékszereplők: Gazdi meg a felesége, meg a két gyerekük, Möszi meg Gabóca; meg a szomszédok; meg a további másféle gyerekek; meg a fák, bokrok, pockok, meg hó, meg sípoló babák, meg papucsok, párnák, állatorvosok az injekciós tűkkel, meg még sok minden, az idegen kutyákat is beleértve.

– Apu, milyen lesz a kiskutyánk?
– Milyen lenne? Természetesen tacskó. Rendkívül okos állat.
És felhangzott a kórus ismét:
– Tacsikutya kell!… Tacsikutya kell!…

Föltehető a kérdés: mit lehet megrágicsálni egy otthonosan berendezett lakásban?
Egyetlen szó a felelet: mindent.

Csak a tisztelgő látogatások nem is tudni hányadik napján vettem észre, hogy a kiskutya elmélyülten rágcsál, tépdes a szoba közepén egy zoknit. „Hát ez meg mi?” – odamentem, hogy megnézzem, miféle zokni ez. Nem ismertem rá. Nemcsak azért, mert a zokni már foszlányokra alakult át. Hanem azért sem, mert ilyen színű, mintázatú zoknit senki sem viselt a lakásban. Eleinte rá sem hederítettem: biztosan nem tudom jól, hátha mégis valami új zokni ez, amit én még nem láttam. Most már mindegy: kivegyem a szájából? Amikor már széttépte? Azon a zoknin már én sem tudok segíteni.
A helyzet mélységes tragikussága akkor derült ki, amikor a nyitott ablakon át a folyosóról behallatszott az egyik szomszédasszony kiáltozása:
– Mit visz az a kiskutya a szájában?
És még azon a napon újból:
– Valamit visz az a kiskutya!
És egyre gyakrabban hallatszott: „Mit visz?”… „Mit visz ?’’ A sokszor hallott riadt kérdés agyamba rögződött: „Mit visz?” És egyszer csak a kérdőjel kezdett az agyamban kiegyenesedni. Nem kérdés lett többé a „Mitvisz” – hanem állítás, a végén felkiáltójellel: „Mitvisz!” S úgy találtam, hogy ez a „Mitvisz” akár kutyanévnek is beillenék.
Miért ne?

– Úgy vered azt az írógépet, hogy az utcán is hallani, de azt nem veszed észre, mit művel a kutyád kinn a folyosón.
– Hogyhogy mit művel? Az én kutyám rosszat művelt?
– Persze. Szétrágta a heverésző párnáját.
– Akkor azt nem az én kutyám csinálta. Az én kutyám nem csinál rosszat. Biztosan a te kutyád volt.
– Nem az én kutyám volt! A te kutyád volt!

-Ön szerint tehát teljességgel lehetetlen,
hogy Hudák elvtársat saját falubelije vágta
volna fejbe? Hiszen, mint ön mondotta, Bak-
tatófalva rendes, sőt tisztességes falu.
-Én nem azt akartam ezzel mondani, hogy
csakis más falubeli lehet a tettes. Sőt!- mond-
ta ki újra ezt az erősítő szócskát a rendőr-
Baktatófalva, megmondom úgy, ahogy van, ha
fejbeverésről van szó, nem szorul behozatalra.
Ebben a tekintetben is éppen olyan, mint a
többi rendes, tisztességes falu.
-Hogyhogy nem szorul behozatalra?
– Úgy, hogy vannak nekünk ilyen célra saját
huligánjaink.
-Saját huligánjaik vannak? Direkt ilyen cé-
lokra?
-Mikor milyen célokra. Látom, nem tetszik
ezt a dolgot világosan érteni.
-Nem. Kuka legyek, ha értem.