Misima Jukio japán

A háború különös, szentimentális érettséget fejlesztett ki bennünk. Abból a hitünkből táplálkozott, hogy életünknek huszonvalahány éves korunkban hirtelen vége szakad majd; meg sem fordult a fejünkben, hogy e pár hátralevő esztendőn túl is lehet valami. Az élet különös, illékony dolognak tetszett, mintha sós tó lenne, amiből egyszerre minden víz elpárolgott, és olyan sűrű sókoncentrátum maradt utána, hogy testünk a felszínén lebeg.

107. oldal

Azonban elég, ha az ember a szépséget kutatja, észrevétlen rábukkan a világ legsötétebb dolgaira. Talán így vagyunk teremtve.

52. oldal

Az ifjúkor szellemi társai a barátok és a könyvek. A baráti társaságunk hús-vér emberekből áll és állandóan változik. Az idő múlásával életünk bizonyos szakaszaiban lelkesedéseink alábbhagynak, utat nyitva újabb barátokkal megosztott újabb rajongásoknak. Bizonyos értelemben ez a könyvekre is igaz. Természetesen vannak olyan időszakok, amikor a gyermekkorunkban ránk nagy hatást tett könyv, amelyet évekkel később előveszünk és újraolvasunk, elveszíti az emlékeinkben élő varázsát és a könyv már puszta tárgynak tűnik. Ám a barátok és a könyvek között legnagyobb különbség az, hogy míg a barátaink változnak, a könyvek nem. Még ha egy polc sarkában is porosodik ottfeledve, egy könyv kitartóan megőrzi jellegzetességeit és filozófiáját. Akár elfogadjuk, akár megtagadjuk, olvassuk-e vagy sem, a könyv iránti hozzáállásunk megváltozhat, de ez minden.

Bevezetés - A Hagakure és én 7. oldal

Az emberi élet olyan, mint egy rövidke felvillanás. Úgy kellene élnünk, hogy akármit is csinálunk, szeressük. Ebben a múló életben az ember ostobasága, ha arra kényszerül, hogy olyat tegyen, amit nem szeret – csak azért, hogy szenvedjen.
(Hagakure, Második könyv)

48. oldal, Bevezetés a Hagakure szellemiségébe (Szenzár, 2006)

Egy ember értékét nem az általa birtokolt anyagi javak határozzák meg, a becsületét még kevésbé.

478. oldal Nagy Singeki-klasszikusok - A Szuzaku-Ház bukása

     A 17. század végének japán fametszetei gyakran ábrázolják úgy a szerelmespárt, hogy szinte mindenben hasonlítanak, alig lehet megkülönböztetni a férfit a nőtől. A görög szobrászat egyetemes szépségideálja ugyanilyen hasonlóságot mutat a két nem között. Nem lehet, hogy ez az egyik titka a szerelemnek? Nem lehet, hogy a szerelem legmélyén ugyanaz az elérhetetlen vágy munkál, amely férfit és nőt egyaránt arra indít, hogy másik tükörképévé váljon? Nem lehet, hogy ez a vágy űzi őket, ami aztán ahhoz a tragikus reakcióhoz vezet, hogy a lehetetlent kísértve a másik szélsőség felé induljanak? Vagyis, mivel kölcsönös szerelmük nem érheti el a kölcsönös azonosság tökélyét, egy bizonyos elmeműködés vajon nem arra sarkallja-e őket, hogy inkább a különbségeket hangsúlyozzák – a férfi a férfiasságát, a nő a nőiességét –, és épp e lázadás révén kokettáljanak egymással? Ha pedig szert tesznek bizonyos hasonlóságra, az sajnos nem tart tovább egy tünékeny pillanatnál. Mert amint a lány egyre merészebb lesz, a fiú meg egyre félénkebb, eljön a perc, amikor az ellentétes irányba tartva kikerülik egymást, túllőnek a célon, s arra a pontra jutnak, ahol már nincs is cél.

76-77. oldal

(…) a világ nem azért van, hogy két ember, aki szereti egymást, feltétlenül összeházasodhasson. (…)

213. oldal

Minél tovább hallgattam, annál világosabb lett, hogy valóban egy tizenhét éves lány játéka ez, aki tele van álmokkal, még nincs tudatában a szépségének, és ujjai még őrzik a gyermekkor emlékét. Azt kívántam, bárcsak sose érne véget a gyakorlása.

117. oldal

A gyermekkor színpad, ahol összekuszálódik tér és idő.

(…) azt hallottam, a költő nevű férfifajtát folyton megcsalják a nők. (…)

99. oldal