Miloš Urban cseh

A huszadik század építészei nem ismerik az alázatot, és ezért büntetésből impotensek.

93. oldal

A múltat láttam: a kőcsipkézet különös, csodás képekre szabdalta az üveget, a támpillérek az oszlopokon felkúszva magasan a fejem fölött bolthajtásokká fonódtak össze, amelyek engedelmes, s mégis örömteli meghajlásban görnyedeztek, lelkiismeretesen tartva a mennyezetet és a szentély kupoláját. A középkor emberének alázata volt beléjük vésve, a papé, a katonáé, a kézművesé – és a székesegyházak építőjéé. Fölemeltem a távcsövemet, és rézsút felfelé szegeztem. Egy csapásra gyermekkaleidoszkóppá változott, össze kellett hunyorítanom a szemem a vakító ragyogásban, a fénycsillámok és szivárványszínek özönében, amelyek a magas ablakokon, a templomfalakon kívül csak fehér nappali fény varázslatos kirakójátékán szikráztak.

57. oldal

Mint Simeon az oszlopon, csendben és mozdulatlanul üldögéltem az ablaknál, és nézelődtem. A nap nagy részében kihalt volt a környék; körös-körül ezernyi emberi hajlék, ám életnek semmi nyoma. A betonfalak csöndje szokatlan volt, csak itt tudtam igazán összpontosítani. Egyvalami hallatszott a betonelemek közül: a vasmerevítők nyiszorgása, amikor a forró nyár után hirtelen hűvösre fordult az idő. Többé senki sem születik itt, gondoltam, és a hideg futkosott a hátamon. Ezen a világon, ebben a társadalomban, ebben a városban már nem. Aki még él, lassan sírba hanyatlik, és új élet nem támad.

56. oldal

A monarchia ezerszer jobb a demokráciánál. A demokrácia dinamikus és gyors, minden lehetséges és lehetetlen szüntelen növekedésével számol, az új kultuszában él. Milyen förtelmes! Milyen perverz! A világmindenség rendje ellen való! Ez a nagyszájú, felvilágosodást, jólétet és célszerűséget hirdető demokrácia juttatott bennünket ide – a nyugati emberiség korszakának végére. Ez a vég sokáig érlelődött az idők méhében; ki tudja, mikor kezdődött? Talán akkor, amikor felszámolták a prágai kolostorokat, és átépítették őket tébolydának. Vagy azon a napon, amikor a legszentebb Oltáriszentség kápolnájába befalazott sírkövekkel kövezték ki a Lóvásár teret, mégpedig [II.] József darabontjainak a parancsára. Hát csodálkozhatunk rajta, hogy azóta átkozott az a tér, hogy emberi kanális lett belőle, és még gúnynevet is ragasztottak rá? Ki másnak lehetett ez a műve, ha nem az Antikrisztusé? A felvilágosult császár érdemének tudhatjuk be, hogy eltörölték a jobbágyságot – de vajon nem volt-e ez hiba? Vagy ki tudja, nem azért tette-e, hogy másfél évszázaddal később minden idők két legborzalmasabb zsarnoka jusson hatalomra? Két bugris, akik megsértett, megalázott egójukért álltak bosszút! Egy igazán nemes sarj sohasem vetemedett volna ilyesmire. Nem engedte volna meg, hogy bekövetkezzen valami ennyire embertelen, sőt emberellenes, mint amilyen a huszadik század volt. Kell-e ennél ékesebb bizonyíték arra, hogy a közemberek alkalmatlanok az uralkodásra?

332-333. oldal, XXIII. (Ulpius-ház, 2004)

A város, amely eltűri, hogy egy bank, egy bérház vagy irodaépület túlnője vagy beárnyékolja a templomot, nem érdemel mást, mint hogy spekulánsok, házmesternék és aktakukacok gyámságában sínylődjön. A szentélyek környékén meg van tiltva bárminemű építkezés, tilos Istent játszani és túlszárnyalni a templomtornyokat!

289. oldal

Abban, amit történelemként adtak elő nekünk, nem láttam mást, mint a politikai döntések és következményeik summázását, az uralkodócsaládok lajstromát és a többi uralkodóval vívott háborúik statisztikáját. Én másmilyen, élő-eleven történelmet kerestem: historiográfiai időteret, amelyben éppoly biztosan mozoghatnék, mint a mindennapi életemben. […] Önmagam történelme után kutattam, az emberi faj névtelen és nem önkéntes tagjának a történelme után.

60. oldal

Az éjjeliedények cserepeiből áll össze a történelem, és mindegyik darab végtelenül becses.

147. oldal

Megkérdezte, hogy nem találom-e furcsának a Matyáš fejét, s mielőtt még válaszolhattam volna, hozzátette, hogy neki úgy tűnik, mintha tótágast lenne a nyakára illesztve. Ezzel megint csak nem érthettem egyet, bár magamban mosolyogtam rajta. Hiszen nekem is az volt a benyomásom első találkozásunkkor, hogy az óriás fejformájával nem stimmel valami. És ez még nem minden, folytatta Prunslík, a lovag szórakozott szokott lenni, úgyhogy reggelente, az ágyból kikelve, néha fordítva teszi fel a fejét, mégpedig kétszeresen fordítva: állával fölfelé és arccal hátra.

154. oldal

Tekintetem ekkor a nyugati bejárat fölötti rozetta hálójában akadt meg, és kővé dermedtem rémületemben. A kezdet kezdetét láttam, a világ teremtését. Feje tetejére állított teremtés volt ez. És akkor megértettem, hogy ez a tótágast álló kép többet mond az emberről, mint a világ összes könyve.

58. oldal

Igen, itt a szépség, és mi látjuk is, mi, akik méltók vagyunk rá; mi, akiknek az „avantgárd” üres fogalom, és az „új” alpári szó.

183. oldal