Vajon mások hogy csinálják? Hogy képesek végignézni, amint a mindenségük romba dől, és utána folytatni a megszokott életüket? Néhány nap múlva visszatérni a munkájukhoz, tovább élni ugyanabban a lakásban, tovább élni ugyanabban a városnegyedben…
Manapság azonban, alighogy lezajlik a temetés, minden visszatér a megszokott kerékvágásba: munka, csekkbefizetés… A társadalomnak már nincs ideje a gyászra.
A szenvedés a biztonságra és állandóságra való törekvésünkből fakad. Ha elfogadjuk, hogy semmi sem állandó, megtettük az első lépést a szenvedés megszüntetése felé.
A szeretet, amibe akár bele is pusztulhatunk, a szeretet, ami elsősorban mégis élni tanít, élni újra, tovább annak a fénynek a tiszteletére, amit te hagytál magad után…