Megadja Gábor

Meglepően sok lett hirtelen a kereszténység-szakértő. Különös ismertetőjegyük, hogy többségük nem keresztény, nem is szereti túlzottan sem a kereszténységet, sem a keresztényeket, ám azonnal a Tanítóhivatal helyébe lép, ha valamiféle visszásságot lát a keresztények viselkedésében. A kereszténység tök jó lenne, ha olyan lenne, ahogy ezek a felkent szakértők látni szeretnék. […]
Teológus-szakértőink a keresztény vallással, történelemmel, hagyománnyal kapcsolatos mérhetetlen tudatlanságukat elképesztő magabiztossággal párosítják. Kezdjük mindjárt azzal, hogy e szakértők általános képe a keresztényekről a birkanyájat mutatja, amely kritikátlanul és gondolkodás nélkül követi az egyházfőt, illetve egyházának tanítását. A keresztény nem gondolkodik, mert nem tud, és a gondolkodáshiányból fakadó vákuumot vakhittel tölti meg. Majd, amikor a szakértő véletlenül valamely közéleti megszólalásában egyetért a pápával, épp ezt kéri számon a keresztényeken, magyarul: miért nem követik kritikátlanul és gondolkodás nélkül a pápát.

118. oldal (Keresztény kurzus)

Készítsünk akkor keresztény kisokost kezdőknek. Az ugyancsak e szakértők által számtalanszor félreértett pápai tévedhetetlenség szabálya csupán a hit és erkölcs dolgaira vonatkozik. Tehát: ha a pápa ex cathedra kijelent valamit a Szentháromságról, azt a katolikus hívőnek valóban el kell fogadnia. (Más kérdés, hogy az egyházfő támasza minden értelmezésnél a Szentírás és a szenthagyomány, így olyan nagyon forradalmi események ritkán történnek, de ez most messzire vezetne.) Azonban a pápa közéleti, popkulturális, gasztronómiai és egyéb megnyilatkozásainak elfogadása nem kötelező a katolikus hívőre nézve. Magyarul, a pápa menekültügyben, klímaváltozásban és hasonlók-ban történő megnyilvánulásai nem dogmatikai kérdések, ezért a hívő nyugodtan állíthatja ezekben akár homlokegyenest az ellenkezőjét is anélkül, hogy ezzel megfosztaná magát a katolikus címkétől. A katolikus vallás, fájdalom, nem olyan, mint a liberális-demokrata vallás, amelyben tűzzel-vassal irtják azokat a véleményeket, melyek szembemennek a liberális-demokraták, humanisták vallásának dogmáival. Egy mezei katolikus támogathatja a halálbüntetést (de nem az abortuszt!) akkor is, ha a pápa közéleti megnyilvánulásaiban épp ellenzi azt, és támogathat egy háborút is, ha azt igazságosnak ítéli (szakértőinknek ajánlott szerző Szent Ágoston). Bár ez a politikailag korrekt vallás véleményterroristáinak furcsának tűnhet, de az egyházban nincs mindenre kiterjedő konformitáskényszer, és nem nyilvánítják eretneknek azt, aki akár lényeges, de nem hit- és erkölcsi kérdésekben nem ért egyet az egyházfővel. Attól, hogy a pápa a marhasültet szereti, a mezei hívő szeretheti inkább a csülköt. Egy magyar püspök kifejezheti egyet nem értését a Szentatyával anélkül, hogy ezzel megszűnne kereszténynek lenni.

119. oldal (Keresztény kurzus)

El kéne dönteni végre szakértőinknek, hogy melyik kereszténykép a helyes. A hódító, leigázó, háborúzó, gonosztevő kereszténység sztorija vagy a mindenkihez lehajoló, kritikátlanul szerető hippi kereszténységé. Az eligazodás problémáját az okozza, hogy ezek a szakértők maguk fogalmatlanok a témában, mind vallási, mind történelmi szempontból. A kereszténység történetének ugyanis épp annyira része Assisi Szent Ferenc tevékenykedése, mint a reconquista vagy a keresztes hadjáratok (a reconquistában a re- előtagnak gyanúsnak kéne lennie, de természetesen szakértőink számára nem az). Sem az egyik, sem a másik nem gyomlálható ki belőle csak azért, hogy a liberális-demokrata, humanista vallás hívei abszolút gyűlöletük tárgyává tehessék, illetve a másik oldalon jámbor idiótákat tudjanak faragni a keresztényekből. Jézus tevékenységének ugyanúgy része a lehajolás a bűnbánóhoz (hopp, még egy fontos lecke: a bűnbocsánat elengedhetetlen előfeltétele – mily meglepő – a bűnbánat; Jézus szájából aligha hangzott el olyan, hogy „csináljatok, amit csak akartok, én minden cselekedetet helyesnek tartok!” És ha így tett volna, meg sem kellett volna feszíteni, hiszen nem sok vizet zavart volna), mint a kufárok templomból való kiüldözése ostorral. Része a gondoskodó szeretet, de ennek a szeretetnek eleme a szigor is.

119-120. oldal (Keresztény kurzus)

Hasonlóképpen vicces az, ahogy újdonsült teológusaink számonkérnék a szentséget a keresztényeken. Ha ismernék a vallást – ahogy nem ismerik –, tudnák, hogy minden ember bűnös, és ahhoz, hogy megszabaduljon a bűntől, Isten segít-ségére van szükség, mert önerejéből nem képes erre; ha képes lenne, nem volna szüksége Istenre, sem megváltásra. Szemben a liberális-demokrata vallás papjaival és híveivel, a keresztény önképének épp ott kell kezdődnie, hogy bűnös és tökéletlen – szemben a liberális-demokratával, aki saját vallásának tükré-ben tökéletes, feddhetetlen és tévedhetetlen. A kereszténység tehát épp a liberális-demokrata hit ellentéte: az ember erkölcsi és intellektuális tökéletlensége a kiindulópontja.
Ami pedig a mások megsegítését illeti: a keresztény univerzalizmus nem tévesztendő össze a józanész-mentes agymenéssel. A kereszténység leginkább azt szorgalmazza, hogy a hozzánk legközelebb lévőn segítsünk először: családunkon, barátainkon, ismerőseinken, nemzetünkön, és majd csak utána mindenki máson. Ahogy zuhanás esetén a repülőgépen is először magunknak kell föltennünk a maszkot, ha segíteni akarunk a mellettünk ülőn. Ugyancsak nem elvárás egy kereszténnyel szemben, hogy ész nélkül „segítsen” mindenkin, és hogy eszébe ne jusson mérlegelni. Nyugodtan fölteheti magának a kérdést, hogy vajon tényleg menekültek-e azok, akik annak mondják magukat. És vajon ők mennyire gondolkodnak toleránsan épp a keresztényekről?
A kereszténység sehol sem tanítja, hogy hitünk arra kötelez minket: szabaduljunk meg a józan eszünktől. Az a liberális-demokrata vallás alaptétele.

120-121. oldal (Keresztény kurzus)

A baloldal elveszítette a bevándorlásról szóló vitát. Pedig minden erejükkel, pénzükkel, kapcsolatukkal igyekeztek előmozdítani a Willkommenskultur üzenetét, azt, hogy az egész világ mindenki hazája, és szívtelen, önző senkiházi, aki nem adna állami támogatást az embercsempészeknek. Sajnos a keretezésért folyó küzdelemben a legnagyobb ellenségük a valóság volt, és noha egész hatékonyak szoktak lenni a valósággal szembeni harcban, ezen most rajtavesztettek.
Kellett tehát egy új ügy, amire ráülhettek, mint nembináris hallgató a menstruációs kanapéra. Ez lett a klímakatasztrófa ügye.

222. oldal (A klímahisztéria globális szektája)

A Mozgalom, mint a baloldal történetében már annyiszor, valláspótlékként működik. A racionalitásukra oly büszke haladók feltalálták a meleg vizet a klímakatasztrófa új haladó maja jóslatában. Van itt minden: apokalipszis, tanítás a végidőkről, megváltástan, sőt még prófétát is kreáltak a profi politikai marketingesek Greta Thunberggel. A gyülekezet kollektív áldozást végez a földgömbös transzparenseivel, valamint prédikációiban figyelmezteti az eltévelyedett nyájat, hogy közel a vég, bánja meg bűneit, és fogadja el Gaia Földanyát, valamint egyszülött leányát, Greta Thunberget, aki az Út, az Igazság és az Élet, aki megmenti az emberiséget, ha az megtér és teljesen bezöldül mindörökkön örökké, ámen. Néhány évvel ezelőtt még a hollywoodi liberálisok örök gúnyának tárgyai voltak az utcákon a közeli véget és Isten büntetését kilátásba helyező táblákkal hadonászó világvégehírnök fundamentalista futóbolondok, ám ugyanez a mutatvány glóbuszt ábrázoló transzparensekkel teljesen rendben van.

223. oldal (A klímahisztéria globális szektája)

Ahogy a baloldal lényegét tekintve mindig radikális, úgy mindig totalitárius is: az igazságtalanság semmilyen formában nem tűrhető el, az azt megtestesítő csoportok megsemmisítendők, az igazságosságot" teljes egészében érvényesíteni kell.
A „mérsékelt baloldaliság” meglétének kérdése taktikai, stratégiai kérdés. A radikális baloldal türelmetlensége mérsékelhető abban az esetben, ha az adott társadalomban fontos pozíciókat foglalnak el képviselői. Így ha különböző szervezeteken, NGO-kon, bíróságokon, alkotmánybíróságokon, azaz hivatalos intézményeken keresztül érvényesíthetik a baloldal radikális programját, kevésbé tartják szükségesnek az erőszak alkalmazását (maximum hallgatólagosan támogatják az erőszakot is alkalmazó radikális baloldalt, esetleg teljesen bevett, főként jogi eszközökkel segítik őket pozíciójuknak köszönhetően). Ezért az, hogy a radikális baloldal revolutív, azaz forradalmi, avagy evolutív, reformista eszközökhöz nyúl-e, pusztán módszertani, stratégiai, taktikai kérdés.

231. oldal (Gyökerek: A radikális baloldal működése)

A radikális baloldal igazságosságért folytatott harca a végsőkig tart. Az új és régi rend képviselőinek a harca alakul osztályharccá a szocialista radikalizmusban, nemzetek és fajok harcává a nemzetiszocialista radikalizmusban. A jelenlegi, radikális baloldali identitáspolitikában a szexuális irányultság, a bőrszín, az etnikum válik választóvonallá, az igazságtalanság képviselői pedig a „heteronormatívok", a „keresztények", a „fehérek" és a „férfiak" lesznek – a mindent egyesítő, tökéletes ellenség a „heteroszexuális keresztény fehér férfi". (Az identitáspolitikai baloldali radikalizmus afféle „szintézisként" egyesíti a szocialista osztályharcot a nemzetiszocialista fajok közti háborúval.)

232. oldal (Gyökerek: A radikális baloldal működése)

Jól látható, hogy az eredeti, felvilágosult szándék egy poszt-keresztény civilizáció létrehozására vonatkozóan hogyan fog eredményében emlékeztetni arra, milyen lehetett a kereszténység előtti civilizáció. Az identitáspolitikai baloldali radikalizmus gyakorlatilag törzsi társadalom létrehozására törekszik a fenti ismérvek szerinti megosztás kísérletével. A multikulturalizmus híve szerint ugyanis nem az a fontos, ami összeköt minket – nemzet, közös kultúra és nyelv, hagyomány, hit, történelem, örökség stb. –, hanem az, ami elválaszt: osztály, gender, etnikum, faj.

233. oldal (Gyökerek: A radikális baloldal működése)

Bár a legtöbb radikális értelmiséginek életében nem volt dolga létező munkással, mégis mindig az értelmiség és a munkásosztály misztikus egyesítésére vágytak. A radikális baloldali elméletekhez viszonyítva persze a valóság szüli az abszurdot, így a radikális professzorok által forradalmi hévvel beoltott középosztálybeli, jómódú fiatalok dobálták a valóban munkásosz-tálybeli rendőröket 1968-ban.
Bár a radikális akadémiai értelmiség ortodox marxizmushoz való viszonya változó, az elnyomottak és elnyomók dichotómiáját mindenesetre átemelték az új tanokba is. Így építettek kurzusokat az „áldozatiság” centruma köré. Miután a radikális baloldal letett reménytelen ügyéről, a proletariátus megváltásáról – akik inkább ragaszkodtak a meglévő viszonyokhoz, horribile dictu a nemzethez és a valláshoz –, előbb a trimondializmus képviselői lettek, aztán a helyben is megtalálható etnikai, vallási, faji, nemi kisebbségeké.
Így alakultak ki az úgynevezett „tanulmányok” (Studies): afroamerikai tanulmányok, gendertanulmányok, női tanulmányok, meleg-, leszbikus- és transzneműtanulmányok stb. Ezek valójában nem diszciplínákat takarnak, hanem politikai sérelmeket. E sérelmek hordozói – és persze az őket képviselő, szószólóikként fellépő radikális értelmiség – válnak az erény és erkölcs hordozóivá, reprezentánsaivá. A politikai korrektség rezsimje a moralizmus és radikalizmus egysége.

235. oldal (Értelmiség: világmegváltás a maoizmustól a nemsemleges mosdókig)