!

Mécs László magyar

1895. január 17. (Hernádszentistván) – 1978. november 9. (Pannonhalma)

Teljes névMartoncsik József
NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Mécs_László
Életrajz

Könyvei 14

Mécs László: Mécs László összes versei
Mécs László: Vadócba rózsát oltok
Mécs László: Piros csizmán őszi harmat…
Mécs László: Magyarok misekönyve
Mécs László: Karácsony a Kárpátok alján
Mécs László: Válogatott költeményei
Dalia László – Mécs László: Műkincsek vándorúton
Mécs László: Anya kell!
Mécs László: Fekete zúzmara
Mécs László: Üveglegenda

Antológiák 7

Drávucz István (szerk.): Fagyöngy
Lukács László (szerk.): Innen és túl
Szigethy Gábor (szerk.): Magyar Húsvét
Szlovenszkói magyar elbeszélők
Pomogáts Béla (szerk.): Querela Hungariae
Alszeghy Zsolt – Kállay Miklós (szerk.): Az élet ritmusa
Graf Rezső (szerk.): Koszorú

Róla szóló könyvek 1

Rónay László: Mécs László

Népszerű idézetek

>!
padamak

Tavaszi zsoltár

Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére
s az óriások felujjongtak: végre!

Valaki rálépett a folyók jegére,
s mikor százezer folyón megroppant a jég,
a vizek felharsantak: végre!

Valaki elindította délről a darvakat,
fecskéket, gólyákat, kakukkokat,
hogy idejében érkezzenek az ünnepre.

Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba,
s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égből,
csivogva csörgedez, csurran a csuda-kék muzsika.

Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat.
Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is,
hogy évenkint egyszer ők is szépek legyenek.

Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések,
legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök,
és mindenek öltözzenek ünneplőbe.

Valaki kis vadakat járat az erdőkben,
nyuszikat rejteget, őzeket riasztgat,
rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat,
farkast és futrinkát futtat, méheket rajoztat.

Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlő haját,
mint én a két-napos libuk hátát,
s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere
csecsemője harmatos kacsóját az állomáson.

Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:
sziklákból, földből, állatokból
hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki.

Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!

A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott:
ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás:
ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember!
Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre:
örök feketeség borulna a világra…
Nem mondom: bőröd bizsereg neked is,
cigánnyal húzatsz, örülsz a szeretődnek,
arcizmaid mosolygósdit játszanak,
– de agyvelőd tekervényeiben borzalmak tanyáznak:
fekete kőszakadékokban fekete haramiák.

Pedig a többi csak játékszer:
felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket,
naprendszereket, üstökösöket:
pontosan járnak és lejárnak egyszer…
„És látá az Isten, hogy jó…”

Csak rólad mondotta a rettentő igéket:
„Megbáná, hogy embert teremtett a földön…”

Mert te voltál az Isten dicsősége:
– és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!
Te voltál az Isten gyönyörűsége:
– és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te voltál az Isten atyai szelídsége:
– és te vagy az Isten hetedízigleni haragja,
hiába állította fel a villámhárítót Golgotán, Ember!
Te voltál a teremtés koronája:
– és te vagy a teremtés csődje, Ember!

Te vagy az Isten állandó nyugtalansága,
te vagy az Isten boldogtalansága,
tavaszodj végre akarata szerint, Ember,
és légy az Isten boldog békessége. Ámen.

61-63. oldal - III. Vigasztaló (1927)

1 hozzászólás
>!
Terka6

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a félszemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla,
bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
—Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését… a földet letarolták…
fiam, szemem kilőtték… s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog…
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

>!
Filippino

Hiszek a vérszerződésben

Hiszek a vérszerződésben,
mit kötött a Hétvezér
sok későbbi más vezérrel,
mit kötött a százezer
közvitéz sok millióval:
sok keresztes, jó vitézzel,
barna Corvin-légióval,
kurucokkal, honvédekkel,
világháborús bakákkal,
amíg összefolyt a vér:
előbb csak egy fakupában,
aztán egy völgy katlanában,
majd a nagy Hungáriában,
majd egész Európában,
folyton összefolyt a vér.
Hiszek a vérszerződésben!

Hiszek a csók-szerződésben,
mit kötöttek az anyák,
hosszú ezredéven át:
lét-alatti, láthatatlan
csókkutakból szakadatlan,
csobogtak a vérerecskék,
egymás útját keresztezték,
keveredtek, összefolytak,
közös álmokat sodortak,
nagy, szent kereszteződésben.
Hiszek a vérszerződésben!

Hiszek a föld-szerződésben,
mit ekével írt a nép
az ezer ízekkel szép
Székelyföldre, Nagyalföldre,
Nyitravölgybe, Hernádvölgybe,
s lett belőle:
ezerízű egy-kenyér,
egy-kenyérből ezerízű,
közös-lüktetésű vér!
Hiszek a vérszerződésben!

Hiszek a sír-szerződésben:
Minden dombos, lapos tájon
poszton áll egy halott Pásztor,
az élőknél élőbb százszor
s vigyáz, hogy bár könnyel, fájón,
minden erő, minden álom,
minden vércsepp összeálljon,
s minden malmunk újra járjon.
Hiszek a vérszerződésben!

De a szurony-szerződésben,
meg a börze-szerződésben,
meg a papír-szerződésben
nem hiszek!

1933

50-52. oldal

>!
Filippino

Bakonyi látomás

Őszbe fordult a Bakony,
balladázó vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal, fél-vakon.

A fák vének. Komolyak.
Százévesek. Komolyak.
Az erdőn köd gomolyog.
Opálos köd gomolyog.

Gyalogúton lépkedek.
Vándorbottal lépkedek.
Hullanak a levelek,
emlékek és levelek.

Jobb kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
legendába öltözött
barát megy a fák között.

Bal kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
népdalokba öltözött
betyár megy a fák között.

Jobbról ködös fák alatt
gyalog megy a köd-alak.
Balról ködös fák alatt
köd-lovon a köd-alak.

Gellért volt itt remete.
Püspök lett a remete,
s meggyilkolta nemzete,
Budán pogány nemzete.

A betyár itt bujdosott,
Sobri Jóska bujdosott,
míg a szél hírt sugdosott,
bitófáról sugdosott.

Jobbról hull a falevél,
piros mint a mártírvér.
Balról hulla falevél,
bíbor mint a betyárvér.

Idenézek, oda is,
balra is, meg jobbra is,
lidérc borzaszt, csoda is,
babona is, csoda is.

Hárman megyünk. Három út.
Három élet. Három út.
Övék biztos. Hova fut
az én utam? Hova jut?

Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.

Gellért meghalt. Jó neki:
a legenda élteti.
Sobri meghalt. Jó neki:
népdal, mese élteti.

Én élek, de semmi se
éltet engem, semmi se,
se legenda, se mese,
még holt anyám szíve se.

Nem vár otthon, lakoma,
nem vár rokon, jó koma,
vagyok Balsors rokona,
rémballada fantoma.

Élek én még? Álmodom?
Talán mégsem álmodom:
kövön csörren jó botom,
vasalt végű hű botom.

Balladát zsong a Bakony,
vándorrejtő vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal fél-vakon.

1946

88-91. oldal

>!
Virágszépe

Az élet örök búcsúzás,
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,

48. oldal Fényt hagyni magunk után!

>!
Virágszépe

Fény-himnusz voltam, – most rémballada,
Bekormozott a téboly százada.

110. oldal Pajkos angyal

>!
Virágszépe

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok…….

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

25. oldal A királyfi három bánata

>!
Virágszépe

A hős a jó fiú, nincs véle baj:
meghalt szerényen, nem keresve pózt.
A harcmezőn virág lett, itthon tószt.
A béke-bankett jó. Ihaj-csuhaj!

A rokkant él. A rokkant rossz fiú.
Sebét nyíltan mutatja, nem hiú.
Szégyentelen. Tény: vérzett a honért,
de tapintatlan volt és visszatért.

37-38. oldal Az ismeretlen katona sírjánál