!

Mécs László magyar

1895. január 17. (Hernádszentistván) – 1978. november 9. (Pannonhalma)

Teljes névMartoncsik József
Nemférfi
Életrajz

Könyvei 14

Mécs László: Mécs László összes versei
Dalia László – Mécs László: Műkincsek vándorúton
Mécs László: Vadócba rózsát oltok
Mécs László: Piros csizmán őszi harmat…
Mécs László: Anya kell!
Mécs László: Magyarok misekönyve
Mécs László: Karácsony a Kárpátok alján
Mécs László: Válogatott költeményei
Mécs László: Üzenet
Mécs László: Fekete zúzmara

Antológiák 7

Drávucz István (szerk.): Fagyöngy
Lukács László (szerk.): Innen és túl
Szigethy Gábor (szerk.): Magyar Húsvét
Szlovenszkói magyar elbeszélők
Pomogáts Béla (szerk.): Querela Hungariae
Alszeghy Zsolt – Kállay Miklós (szerk.): Az élet ritmusa
Graf Rezső (szerk.): Koszorú

Róla szóló könyvek 1

Rónay László: Mécs László

Népszerű idézetek

padamak>!

Tavaszi zsoltár

Valaki rálehelt a hegyek hó-süvegére
s az óriások felujjongtak: végre!

Valaki rálépett a folyók jegére,
s mikor százezer folyón megroppant a jég,
a vizek felharsantak: végre!

Valaki elindította délről a darvakat,
fecskéket, gólyákat, kakukkokat,
hogy idejében érkezzenek az ünnepre.

Valaki pacsirtákat nyilazott a magasokba,
s azóta csivogva csörgedez, csurran a csupa-likas égből,
csivogva csörgedez, csurran a csuda-kék muzsika.

Valaki fehérbe, pirosba, sárgába öltöztette a fákat.
Valaki felcicomázta a tüskebokrokat is,
hogy évenkint egyszer ők is szépek legyenek.

Valakinek gondja van, hogy zöldüljenek a vetések,
legyen csalán és gyöngyvirág, mézfű és bürök,
és mindenek öltözzenek ünneplőbe.

Valaki kis vadakat járat az erdőkben,
nyuszikat rejteget, őzeket riasztgat,
rókákat ravaszkodtat, mókusokat mókáztat,
farkast és futrinkát futtat, méheket rajoztat.

Valaki simogatja a fűzfák sárgán szűzlő haját,
mint én a két-napos libuk hátát,
s mint Kanadába induló paraszt cserepes tenyere
csecsemője harmatos kacsóját az állomáson.

Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:
sziklákból, földből, állatokból
hangokat, színeket, szirmokat, változást csihol ki Valaki.

Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!

A fecskéket felhozta hozzánk: és kitavaszodott:
ha téged felvinne északra: megsűrűsödne a hóhullás:
ha levinne délre: befagyna a tenger, Ember!
Ha fölnyilazna pacsirtaként az égre:
örök feketeség borulna a világra…
Nem mondom: bőröd bizsereg neked is,
cigánnyal húzatsz, örülsz a szeretődnek,
arcizmaid mosolygósdit játszanak,
– de agyvelőd tekervényeiben borzalmak tanyáznak:
fekete kőszakadékokban fekete haramiák.

Pedig a többi csak játékszer:
felhúzta Valaki a fákat, folyókat, férgeket,
naprendszereket, üstökösöket:
pontosan járnak és lejárnak egyszer…
„És látá az Isten, hogy jó…”

Csak rólad mondotta a rettentő igéket:
„Megbáná, hogy embert teremtett a földön…”

Mert te voltál az Isten dicsősége:
– és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!
Te voltál az Isten gyönyörűsége:
– és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te voltál az Isten atyai szelídsége:
– és te vagy az Isten hetedízigleni haragja,
hiába állította fel a villámhárítót Golgotán, Ember!
Te voltál a teremtés koronája:
– és te vagy a teremtés csődje, Ember!

Te vagy az Isten állandó nyugtalansága,
te vagy az Isten boldogtalansága,
tavaszodj végre akarata szerint, Ember,
és légy az Isten boldog békessége. Ámen.

61-63. oldal - III. Vigasztaló (1927)

1 hozzászólás
Terka6>!

Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld

Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat.
A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat.
Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára
kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.

A kakas még az ólban pitymallatot rikongat,
az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak,
dalától messze rebben bimbóról bánat, szender.
A ház előtti kertben a kis padkán egy ember.

Apokaliptikus, vad formája és nézése:
a félszemére vak és helyén gödör van vésve,
haja nyíratlan, fél-ősz, bozontos, mint szakálla,
bakancsa és kabátja dróttal van összezárva.

A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kíváncsi
vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi?
Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt:
„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”

Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán,
ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán,
vad összevisszaságban, befonva minden ösvény,
s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.

Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült
s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül:
—Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón,
harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták
ágyékok szép vetését… a földet letarolták…
fiam, szemem kilőtték… s mit elrontottak ők:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog…
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!"

Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

Trudiz>!

Akárcsak a tulipán

A tulipán mosolyog,
de mikor elszárad,
hagymája a föld alatt
megtojik egy év alatt
maga mellé hármat.

Az anyámat figyelem,
mint egy üdvözültet:
elvirult a szerelem,
anyaság lett, mártiros
s most kotlókat ültet.

Napról-napra bejelent
húsz csirkével többet,
számon tartja számukat,
boldog, – s engem ez a szent
kapzsiság megdöbbent.

Öt gyereket földre szült
s gondok közt nevelt fel.
Öt gyereke szétrepült
s a teremtés titkában
most is résztvesz kedvvel.

Az anyaság örömét
százszor éli újra,
ha virágok özönét
látja nyílni s a csibék
csipognak kibújva.

Unokái cinkosa
anyaszigor ellen
szerelmükben. Jobban is
érti, míly kín futkos a
liliomos mellben.

A tulipán kelleme
elvirít, de nyáron
megtojik a föld alatt.
Dédunoka kellene
anyámnak: százhárom!!

97-98. oldal

Mécs László: Anya kell! Versek lányokról és anyákról

Trudiz>!

Valami nagyon tetszett nékem

Tavasszal Pesten bandukoltam
a nagykörúti forgatagban,
s valahonnan szép süldő-lányok
jöttek sietve, majdnem trappban,
nagy lendülettel piros-szépen
s megvallom, mindez tetszett nékem.

Mindenkézben virágos ág volt,
másik kezükben hosszú spárgán
félméter széles nagy léggömbök
lengtek lilán, pirosan, sárgán,
zölden, fehéren, barnán, kéken
és mindez nagyon tetszett nékem.

Mögöttük fehér-pillangós, nagy
bóbitával ment az apáca,
nem ecet-arccal s nem oly szívvel,
mely a gyermek-vágyat kijátssza:
vastag anya-szövetben, kékben.
Megvallom, ez is tetszett nékem.

Szép a vidámság, tavasz-jókedv,
szép a virágos tavasz-álom,
ha valaki vigyázva virraszt
és féket tart szeretet-szálon:
ne bukjon el a láb a vétken!
Bor, tréfa, báj így tetszik nékem!

Valamikor víg tavaszomban
így jártam én is, ó bevallom,
egész májusfákat cipeltem
s szívem lengett, mint bíborballon
minden magyar-lakott vidéken,
és mindez nagyon tetszett nékem.

Barátaim reszkettek értem,
a püspökök aggódtak értem,
nem látták, hogy mögöttem Jézus
járt titkon és bármerre tértem,
szeretetből volt gyeplőm-fékem:
én tudtam s nagyon tetszett nékem.

… A süldő lányok elsiettek,
felálltam egy körúti padra,
hogy lássam még, miként libegnek
léggömbjeik lengőn, dagadva
zölden, pirosan, sárgán, kéken
s kimondhatatlan tetszett nékem.

29. oldal

Mécs László: Anya kell! Versek lányokról és anyákról

Trudiz>!

A síp

Itt vagyok újra őz-lesen.
A kicsi tisztás kedvesen
zengeti tücsök-nyájait,
a margaréták bája int,
harangvirágok inganak,
utolsó csókot int a Nap.
Ülvén vadászi székemen,
kicsit pirít a szégyenem,
midőn most arra gondolok,
hogy a szerelem szent dolog
s evvel csalom meg a balog
bakot, míg sípon sípolok.

Egy kis szeles bak hirtelen
rejtekből ugrik, itt terem
s a virágos tisztásra ront
botor-vakon, mint egy bolond.
Lelőhetném. Elkergetem.
Szép aggancs, vén bak kell nekem.

Az esti csend mélyén ülök.
A síppal nyolcat fütyülök,
a síp szerelmi szót közöl
s avar közől, bokrok közől
a vén bak indul, okosan,
szaglász, megáll, megint oson,
megáll, neszel, csak türelem,
húzza a sípszó, szerelem,
arany lasszó, titkos fonál,
lám, már a tisztás-parton áll,
a Hold megcsillan a csövön,
a bak most rámnéz. Meglövöm.

Nem mozdulok. Ezüst a csend.
Merengek. A fülembe cseng
egy régi, régi, régi síp,
mely Ádám óta mindig így,
ily észvesztőn csendet hasít,
s lombok közül, gondok közül,
azt vélvén rögtön üdvözül,
jön, jön a férfi, ott terem,
mint fiatal bak hirtelen,
– vagy évekig jön, okosan,
gyanús-gyanakvón lép, oson,
húzza-halasztja, senkinek
ne lenne rabja, nem siet,
– mégis kiér leányszívek
szép tisztására, gyöngy-karok
gyöngyvirág-rétjén andalog,
eper-száj, nefelejcs-szemek
felé sodródva megremeg,
itt is verem, ott is verem,
de Titok húzza, szerelem.
A sípot ki is zenget??
Akárki, mindig jaj neki,
akár Élet, akár Halál,
akár Sátán: szíven talál!
Boldog, vagy nem a szerelem:
a vége mindég gyötrelem,
az anyáknak is szenvedés,
a szívben hétfájdalmú kés!
Merengek. Színezüst a csend.
A régi síp fülembe cseng.
Hajszálon múlott, Istenem,
hogy nem könnyeztél estemen,
oly ifjú voltam s esztelen.

A Hold nevet. Megyek haza,
mint az Idő egy méhkasa:
negyvenkét éve rajzanak
a kis perc-méhek s ezalatt
ó mennyi piros méz, kacaj
gyűlt bennem s bánat-barna baj!

A Hold pajzánul integet
s a porba rajzol engemet,
arany sugár-ujj remete
árny-képet fest: ha fekete
Halál sípol majd, senki sem
leli meg árnyék-rajzomat.
Akkor mind-mind kirajzanak
a perc-méhek s mézes szívem
az Istenemnek elviszem.

47. oldal

Mécs László: Anya kell! Versek lányokról és anyákról

Filippino P>!

Bakonyi látomás

Őszbe fordult a Bakony,
balladázó vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal, fél-vakon.

A fák vének. Komolyak.
Százévesek. Komolyak.
Az erdőn köd gomolyog.
Opálos köd gomolyog.

Gyalogúton lépkedek.
Vándorbottal lépkedek.
Hullanak a levelek,
emlékek és levelek.

Jobb kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
legendába öltözött
barát megy a fák között.

Bal kézről halk lomb zörög,
s köd mozdul a fák között:
népdalokba öltözött
betyár megy a fák között.

Jobbról ködös fák alatt
gyalog megy a köd-alak.
Balról ködös fák alatt
köd-lovon a köd-alak.

Gellért volt itt remete.
Püspök lett a remete,
s meggyilkolta nemzete,
Budán pogány nemzete.

A betyár itt bujdosott,
Sobri Jóska bujdosott,
míg a szél hírt sugdosott,
bitófáról sugdosott.

Jobbról hull a falevél,
piros mint a mártírvér.
Balról hulla falevél,
bíbor mint a betyárvér.

Idenézek, oda is,
balra is, meg jobbra is,
lidérc borzaszt, csoda is,
babona is, csoda is.

Hárman megyünk. Három út.
Három élet. Három út.
Övék biztos. Hova fut
az én utam? Hova jut?

Ki a betyár? Ki a szent?
Magyarhonban ki a szent?
Ha a Mérték tönkrement,
senki, semmi meg nem ment.

Gellért meghalt. Jó neki:
a legenda élteti.
Sobri meghalt. Jó neki:
népdal, mese élteti.

Én élek, de semmi se
éltet engem, semmi se,
se legenda, se mese,
még holt anyám szíve se.

Nem vár otthon, lakoma,
nem vár rokon, jó koma,
vagyok Balsors rokona,
rémballada fantoma.

Élek én még? Álmodom?
Talán mégsem álmodom:
kövön csörren jó botom,
vasalt végű hű botom.

Balladát zsong a Bakony,
vándorrejtő vad Bakony,
a Hold nézi fél-vakon,
köd-hályoggal fél-vakon.

1946

88-91. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bakony · Sobri Jóska
Trudiz>!

Virágos fák közt fiatal lány megy

A kék égen pacsirta ujjong,
piros rügyekkel int az új lomb.

A fák: ma lenge, színes álmok,
alattuk szívrepesve állok.

Állok álmok piros pünkösdjén,
a fék alatt virágos ösvény.

Egy ifjú lányka lépdel erre,
a lába: tánc, virág a melle.

A szeme: kincseskert nyílása,
boldog lesz, ki szívéig ássa.

Az ajka dal, csók (sohse fösvény),
paradicsomba visz ez ösvény…?

A lába leng és ring a melle,
így jár ezer csírával telve.

A kacagás hull, hull a lomb…
Hugom, hová mégy erre, mondd?

Látod, hogy hull az álmok szírma?
Hull sziromra sorsod írva…

23. oldal

Mécs László: Anya kell! Versek lányokról és anyákról

Virágszépe >!

Az élet örök búcsúzás,
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,

48. oldal Fényt hagyni magunk után!

Virágszépe >!

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok…….

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

25. oldal A királyfi három bánata

Virágszépe >!

A hős a jó fiú, nincs véle baj:
meghalt szerényen, nem keresve pózt.
A harcmezőn virág lett, itthon tószt.
A béke-bankett jó. Ihaj-csuhaj!

A rokkant él. A rokkant rossz fiú.
Sebét nyíltan mutatja, nem hiú.
Szégyentelen. Tény: vérzett a honért,
de tapintatlan volt és visszatért.

37-38. oldal Az ismeretlen katona sírjánál