Max Frisch svájci
1911. május 15. (Zürich) – 1991. április 4. (Zürich)
Teljes név | Max Rudolf Frisch |
---|---|
Katalógusnév | Frisch, Max |
Nem | férfi |
Képek 1
Könyvei 18
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Európa Zsebkönyvek Európa · Európa Modern Könyvtár Európa · Dráma Európa · Hírességek levelei Glória · Hírességek levelei Glória · Sziget Zsebkönyvek Sziget
Antológiák 7
Népszerű idézetek
Ahol a bátorság hiányzik, magyarázatban sosincs hiány.
41. oldal
Max Frisch: … és a holtak újra énekelnek 95% Rekviem
Életem legboldogabb percei azok, amikor éppen elbúcsúzván egy társaságtól, a kocsimba ülök, becsapom az ajtót, elfordítom a slusszkulcsot, bekapcsolom a rádiót, rágyújtok az akkumulátorról, benyomom a sebességet, lábam a pedálon; fárasztanak az emberek, még a férfiak is. Ami a hangulatokat illeti: nem számít, mint már említettem. Időnként ellágyul kicsit az ember, aztán összeszedi magát. Fáradási tünetek. Mint az acélnál. Az érzések, rájöttem, fáradási tünetek, legalábbis nálam. Ilyenkor egyszerűen leereszt az ember. Ilyenkor levelet is hiába ír az ember, hogy egyedüllétét föloldja, az sem segít; utána ugyanúgy visszhangzanak léptei az üres lakásban. És ami még rosszabb: ezek a rádióbemondók, akik kutyaeledelt reklámoznak, sütőport, meg mit tudom én, aztán hirtelen elnémulnak: Viszonthallásra reggel! Holott még csak két óra. Aztán gin, pedig a gint magában nem is szeretem, meg hangok az utcáról, meg tülkölés, meg a subway dübörgése, időnként repülőzúgás, hiszen mindegy, micsoda. Van úgy, hogy egyszerűen elnyom az álom: az újság a térdemen, a cigaretta a szőnyegen. Összeszedem magam. Minek? Aztán váratlanul egy éjszakai adó, mely szimfóniákat sugároz; kikapcsolom. És azután? Csak állok, egy helyben, kezemben a pohár, a pohárban gin, amit nem szeretek, és iszom; állok, hogy ne kelljen lépteket hallanom az üres lakásban, lépteket, amikről tudom, hogy csak az enyémek lehetnek. Mindez nem tragikus, legföljebb nyomasztó: az ember utóvégre nem kívánhat saját magának jó éjszakát.
Utálom, ha megmondják, mit kell gondolnom, olyankor úgy érzem magam, mintha vak lennék, hiába látom, amiről szó van.
Hogy valaki felálljon egy székre, nadrágtartóját a mennyezetgerendához erősítse, és felakassza magát, mert nem bírja tovább hallgatni a saját lépéseit, ezt Geiser úr nagyon is el tudja képzelni.
Amióta mindazt tudom, ami ezután következett, különös tekintettel arra a tényre, hogy a párizsi Opérá-ban mellettem ülő fiatal lány azonos volt azzal a gyerekkel, akit annak idején, nemcsak a világpolitikai helyzet, hanem személyes körülményeink miatt is, egyikünk sem (Hanna sem) akart, sorra kérdeztem legkülönbözőbb ismerőseimet a terhességmegszakítással kapcsolatos álláspontjukról, s arra a megállapításra jutottam, hogy (társadalmi szemszögből vizsgálva a kérdést) mind egyetértenek velem. Mert társadalmi szemszögből nézve: hová jutnánk, ha nem volna terhességmegszakítás? Hiszen épp a magasrendű felelősségérzettől követel elsősorban új rendszabályokat az orvostudomány és technika fejlődése. Az emberiség egy évszázad alatt megháromszorozódik. A higiéné azelőtt ismeretlen fogalom volt. Nemzeni és szülni és az első életévben elhaláloztatni, amint a naturának kedve tartja, nem erkölcsösebb, csak primitívebb. Küzdelem a gyermekágyi láz ellen. Császármetszés. Melegítőláda a koraszülötteknek. Komolyabban vesszük az életet, mint azelőtt. Johann Sebastian Bach tizenhárom gyereket csinált (ha jól tudom), s ezeknek még 50% -a sem maradt életben. Emberek vagyunk, nem nyulak, az emberi haladás pedig azzal jár, hogy magunknak kell rendet tartanunk a természet dolgaiban. A földet fenyegető túlnépesedés. A kórházi főorvosom, aki töltött valamennyi időt Észak-Afrikában, szó szerint azt mondja: ha az arabok egyszer eljutnak odáig, hogy szükségüket ne a ház körül végezzék el, akkor számíthatunk rá, hogy az arab népesség húsz esztendő alatt a kétszeresére nő. A természet, mint tudjuk, túltermeléssel biztosítja a fajták fönnmaradását. Nekünk más eszközeink vannak, amikkel fajtánk fönnmaradásáról gondoskodhatunk. Az élet szentségei! A természetes túltermelés (ha nekiállunk szaporodni, mint az állatok) katasztrófához vezet: fajfenntartás helyett fajpusztításhoz. Hány embert képes eltartani a föld? A számot növelhetjük. Az UNESCO feladata: iparosítani a fejlődésben elmaradt területeket. A számot növelhetjük, de nem korlátlanul. Új problémák, új politika. Egy pillantás a statisztikára: a tuberkulózis például, a profilaxis jóvoltából, 30%-ról 8%-ra csökkent. A Jóisten! Ő járványokkal dolgozott, mi kivettük a járványokat a kezéből. Következésképpen a szaporodást is ki kell vennünk a kezéből. Lelkiismeret-furdalásra pedig semmi ok, ellenkezőleg: az ember méltósága a józan cselekvésben és önálló választásban van. Máskülönben háborúkkal volnánk kénytelenek pótolni a járványokat. Elég a romantikából. Aki a születésszabályozásnak elvi ellensége, az romantikus és felelőtlen. Ne bízzunk mindent könnyelműen a terhességmegszakításra, világos, de legyünk tárgyilagosak: szembe kell néznünk a tényekkel, példának okáért azzal a ténnyel, hogy az emberiség léte nem utolsósorban nyersanyagkérdés.
A születések számának garázda növelése a fasiszta országokban, de Franciaországban is … Az élettér … S hogy az automatizálást se feledjük: már koránt sincs szükség annyi emberre. Okosabb lenne inkább az életszínvonalat emelni. Minden egyéb háborúhoz vezet és totális pusztuláshoz. Tudatlanság és ésszerűtlenség a közfelfogásban, ma is … A moralisták okozzák mindig a legtöbb bajt. A terhességmegszakítás kultúránkból következő követelmény. Csak a dzsungel szaporodik és pusztul ész nélkül, a természet önkénye szerint. Az ember tervez. A romantika tömeges ártalmai … A szerencsétlen házasságok, amiket tömegével kötnek, pusztán a terhességmegszakítástól való félelemből, még ma is … Hogy különbség van óvintézkedés és beavatkozás között? Mindkettőben a gyerek megszületése elleni emberi akarat nyilvánul meg. Hány gyerekről lehetne vajon elmondani az élők közül, hogy valóban akarták őket? Más dolog, hogy az asszony inkább akarja a gyereket, ha egyszer megvan már. Az ösztönök automatizmusa … Ha már megvan a gyerek, az asszony elfelejti, hogy eredetileg ő sem akarta. Ráadásul a férfi feletti hatalom érzése … Az anyaság mint az asszony gazdasági fegyvere… Hogy sors? Igazán nevetséges sorsról beszélni ott, ahol gépies élettani véletlenekről van szó, modern emberhez méltatlan. A gyerek olyasmi, amit vagy akar az ember, vagy nem. Hogy a beavatkozás kárt tesz az asszony egészségében? Élettanilag biztos, hogy nem, legföljebb, ha kontár végzi; lelkileg is csak akkor, ha az érintett személy erkölcsi vagy vallási előítéletek rabja. Amit elutasítunk: a természet bálványozása! Akkor már következetesnek kéne lennünk: akkor penicillin se legyen, se villámhárító, se szemüveg, se DDT, se radar, se semmi. Benne élünk a technikában: az ember mint a természet ura … Az ember mint mérnök … Akinek pedig kifogása van ez ellen, az ne használjon olyan hidat se, amit nem a természet alkotott. Akkor már legyünk következetesek, és utasítsunk el mindennemű beavatkozást a természet dolgaiba, azaz: pusztuljunk el vakbélgyulladásban. Sorsunk a vakbélgyulladás! Akkor villanykörte se kell, motor se, és nem kell atomenergia, nem kell számológép, nem kell narkózis…
Akkor hát fel, barátim, a dzsungelbe!
A természet, mint tudjuk, túltermeléssel biztosítja a fajták fönnmaradását. Nekünk más eszközeink vannak, amikkel fajtánk fönnmaradásáról gondoskodhatunk. Az élet szentségei! A természetes túltermelés (ha nekiállunk szaporodni, mint az állatok) katasztrófához vezet: fajfenntartás helyett fajpusztításhoz. Hány embert képes eltartani a föld? A számot növelhetjük. Az UNESCO feladata: iparosítani a fejlődésben elmaradt területeket. A számot növelhetjük, de nem korlátlanul. Új problémák, új politika. Egy pillantás a statisztikára: a tuberkulózis például, a profilaxis jóvoltából, 30%-ról 8%-ra csökkent. A Jóisten! Ő járványokkal dolgozott, mi kivettük a járványokat a kezéből. Következésképpen a szaporodást is ki kell vennünk a kezéből. Lelkiismeret-furdalásra pedig semmi ok, ellenkezőleg: az ember méltósága a józan cselekvésben és önálló választásban van. Máskülönben háborúkkal volnánk kénytelenek pótolni a járványokat. Elég a romantikából. Aki a születésszabályozásnak elvi ellensége, az romantikus és felelőtlen.
139. oldal
A reprodukciók korában élünk. Ami személyes világképünket alkotja, annak a jó részét sosem láttuk a szemünkkel, helyesebben: a saját szemünkkel láttuk, de nem a helyszínen; távolbalátók, távolból hallók, távolról tudók vagyunk. Ha soha el sem megyünk ebből a kisvárosból, ha azelőtt sem mentünk el: akkor is a fülünkbe cseng a hitleri hang, akkor is három méternyi közelségből ismerjük a perzsa sahot, és tudjuk, hogy tombol a Himalája fölött a mondszun vagy milyen a tenger ezer méter mélységben. Manapság mindenki tudhatja. De leszálltam-e én valaha is a tenger tükre alá? jártam-e csak majdnem (mint a svájciak) a Mount Everesten? És az ember lelkiéletével is ugyanígy vagyunk. Manapság mindenki tudhatja. Az ördögbe is, hogyan bizonyíthatnám be a védőmnek, hogy gyilkos ösztöneimet nem C. G. Jung révén, a féltékenységemet nem Marcel Proustból, Spanyolországot nem Hemingway-ből, Párizst nem Erst Jüngertől, Svájcot nem Marx Twain írásaiból, Mexikót nem Graham Greene, halálfélelmemet nem Bernanos műveiből ismerem, s hogy soha sehová nem érkezésem és minden egyéb élményem nem Kafkától vagy Thomas Manntól származik? Hiszen igaz, még csak olvasnunk sem kellett soha ezeket az uraságokat, bennünk vannak már ismerőseink révén is, akik szintén merő plágiumban élnek. Micsoda korszak!
188. oldal
Csak olyankor tudtam volna fölrobbanni, ha Marcel a munkámról nyilatkozott, illetve az UNESCO-ról: a műszaki ember mint a fehér misszionáriusfajta utolsó kiadása; az iparosítás mint egy haldokló faj utolsó evangéliuma; az életszínvonal mint kárpótlás az élet értelme fejében …
TANÁR Nem a te bűnöd, Karl. Amit parancsra teszünk, nem a mi bűnünk.
[…]
KARL Minden szó, amit mondasz, minket vádol… Mert nincs, mert nem lehet oltalom az engedelmességben, még akkor sem, ha az ember végső erénnyé emeli az engedelmességet. Az sem ment meg a felelősségtől. Hisz éppen ez az! Semmi sem ment meg a felelősségtől, semmi, a felelősség mindnyájunké, mindenkinek a magáé; az ember nem ruházhatja másra a felelősséget, hogy ezzel váltsa meg magát. A személyes szabadság terhétől nem szabadulhatunk, s mi épp ezt próbáltuk meg, és ez a mi bűnünk.
És a holtak újra énekelnek