Maurice Blanchot francia

Úgy tűnik, megtanulunk valamit a művészetről, amikor megtapasztaljuk azt, amit a magány szó jelöl.

(első mondat)

A gyermekek ilyenek: nagy csendességükkel parancsolnak a világnak, reménytelen kívánságuk erejével, s a világ néha engedelmeskedik is nekik.

12. oldal

Egészen jelentéktelennek tűnő dolgokról beszélek, s nem térek ki a közérdekű eseményekre. Ez utóbbiak igen jelentősek voltak, és minden nap foglalkoztattak. De mára semmivé lettek, a történetük is halott, akkori óráim és életem úgyszintén. Most az éppen elmúló és rákövetkező pillanat beszél. A tegnapi világ árnya még örömet szerez mindazoknak, akiket magában rejt, csakhogy az is semmivé lesz. Az eljövendő világ pedig már most lavinaként zuhan alá a hajdanvolt életre.

49. oldal

Bezárkóztam egyedül egy szobába […], de akkor a magány kezdett beszélni, s nekem is beszélnem kellett erről a beszédes magányról […], ezen a magányon túl van egy még nála is nagyobb magány, azon túl pedig egy még nagyobb, s ezek a magányok nem fojtják meg a szót […], hanem visszhangozzák a végtelenbe, s a végtelenség maga is visszhanggá lesz.

37. oldal

Nem igazán tudom, valójában mitől félt: biztosan nem a haláltól, hanem valami még annál is rosszabbtól.

11. oldal

Nagy türelem kell ahhoz, hogy megjárjuk a borzalom legmélyét, a gondolat lassanként megszülessen, ránk ismerjen és ránk tekintsen. – ebben a pillantásban azonban „nincs fény, sem kifejezés, sem erő, sem mozdulat; ez a mozdulat hallgatag, de különösségében csendje világokon kel át, s aki meghallja csendjét, megváltozik.

71. oldal

„Tudom.” – „Tudom.” – „Nem tudjuk.”

Az emlékezet a múlt szabadsága.

A lényegi magány

Ily módon elvileg tilos gondolkodnunk, vagy ami lényegében ugyanazt jelenti, tilos megtartanunk magunknak a gondolatainkat. Beszélnünk vagy cselekednünk kell.

143. oldal

Hirtelen tökéletes érzelmei lettek, és úgy tűnt, hogy egy demiurgosz fiaként igazságtalanul mentesül mindenféle szorgalomtól, mindenféle vámtól, melyeket általában meg kell fizetni, hogy az ember hozzájusson ezekhez az érzésekhez. Szomorú volt, de a zaklatott szívből fakadó keserű melankólia nélkül, és megóvatott minden észrevétlen stigmától, amelyek láthatatlan írású tintaként jelennek meg a kamaszok arcán, amikor utalás történik a nőkre, a fiatalságra, egyik osztálytársuk szellemi fölényére; a jó érzések egyféle besúgója hírében állt, melyeknek a tökéletlen példányait jelenlétével leleplezte. […] és sátáni tisztaságával felszínre hozta a lelkiismeretüket nyomasztó dolgokat, melyeket éppen a tisztaság tudott csak nyomasztóvá tenni.